„Adolf Hitler, a fasiszta” volt a címe az interjúnak, amelyet 1923. március 23-án készített Giulio De Benedetti olasz újságíró a La Gazzetta del Popolo számára. A 95 évvel ezelőtti cikkből most részleteket közölt a La Stampa.

Hitler nem volt könnyű meginterjúvolni – írta De Benedetti – nem azért, mert hallgatag lett volna, inkább azért, mert hívei nem akarták, távol akarták tartani tőle az újságírókat. Őt a véletlen segítette: Hitler megjelent a nácik lapja, a Völkische Beobachter müncheni szerkesztőségében, ahol éppen ő is tartózkodott. Rövid bemutatkozás, erős kézfogás, amely náci vezér részéről az erő fitogtatása volt, majd elkezdődött a beszélgetés.

„Hitler 3-4 órát is tud egyfolytában beszélni olyan hangon, mint a gépfegyver ropogása, ami lehet, hogy hatásos a müncheni sörözőkben a fanatikusokra, de így, hidegen, szemtől-szemben kevésbé az” – kommentálta De Benedetti, aki nem tudta legyőzni csalódottságát, és még azt is megállapítja, hogy „aligha lesz belőle veszélyes diktátor”.

„Hitler azzal kezdi, hogy kifejti nekem programját, amely nagy részben azonos az olasz fasisztákéval. De sajnálkozik, hogy Mussolini nem érezte meg amit ő azonnal megértette, hogy meg kell szabadulni a zsidó veszélytől, amely nemzetközi jellegű. Szerinte kevés olyan ember van, akinek ereiben ne folynak egy kis zsidó vér, még a VII. Edward néhai angol király, Viktória királynő házi orvosával való házasságtörésből született fia, II. Vilmos német császár, sőt, maga a pápa (XI.Pius – GNL) sem mentes ettől. Meg kell menteni az emberi fajt ettől a rettenetes méregtől!”

El tudná magyarázni, hogy mi a pártjának azonnali programja? – tette fel a kérdést De Benedetti.

„Kérlelhetetlen harc a szocialisták és a zsidók ellen. Minden internacionalista eszme kipusztítása. A munkástömegek bevonása a mozgalmunkba. A monarchia és a köztársaság koncepciója számunkra közömbös, mint ahogy nem kötődik semmilyen valláshoz sem. Azt akarjuk, hogy az államhatalmat egy tisztességes és tehetséges kisebbségre bízzák. Ön el tudja, képzelni, hogy én, mint diktátor (ekkor feláll és kezét a mellére teszi), amikor a kezemben lesz az állam irányítása, hagyom, hogy a parlament és az úgynevezett népképviselet dirigáljanak? Kormányozni fogok az ihlet szerint, amit a lelkiismeretem ad” – felelte Hitler.

Nem gondolja, hogy a németség számára ilyen súlyos helyzetben, amikor csak nehezen sikerült nemzeti összefogást teremteni Franciaországgal szemben, ez veszélyes lenne és polgárháborúhoz vezetne? – kérdezte az olasz újságíró.

„Haladunk előre egyenesen az utunkon. Meg vagyunk győződve arról, hogy a német nép nem szabadul fel, amíg nem semmisül meg a szocialista és a zsidó eszme. Hogyan lehetne felépíteni egy épületet az alapok lerakása nélkül?”

De Benedetti ezután arra emlékeztette a náci vezért, hogy bár párhuzamot állít fel a német nemzeti-szocialista mozgalom és az olasz fasiszta mozgalom között, a két ország helyzete nem azonos a háború különböző kimenetele szempontjából. Nem gondolja, hogy emberek százai nem rohannak majd megöletni magukat tudván, hogy hiába halnak meg azért, hogy vérüket adják egy távolabbi felszabadulásért? Az olasz riporter szerint túl könnyű feladat egy felfegyverzett pártnak München utcáin parádézni, háborút követelni Franciaország ellen, közben megelégedni azzal, hogy a rendőrség védelme alatt szocialistákat, zsidókat verjenek. És mi lenne, ha Berlinben megalakulna egy baloldali kormány, hogy megmentse az országot egy fenyegető katasztrófától? Hitler erre felugrott, fel s alá járkálni kezdett, és közben ordított: „Kampf! Kampf! Kampf” (Harc).

„Hitler adott nekem még egy randevút a Corneliusstrassén, rohamosztagainak főhadiszállását, de nem tudtam bejutni hozzá. Láttam, hogy néhány kisasszony papírlapokat válogat szét, amelyeken beosztották a párttagokat a fegyveres egységbe, vagy propagandistának. A nevek között ismert katona- és arisztokra családneveket láttam. Vajon ki akarta és tudta megszervezni ezeket az erőket úgy, hogy Hitler háta mögött maradjon? Valaki Ludendorffot említette. De csak annyit lehet tudni, hogy a tábornok tisztiszolgája tagja a rohamosztagoknak” – írta végezetül Giulio De Benedetti.