Egy kihaltnak tűnő aluljárón haladunk át ügyvéd és fotós barátommal, amikor meglátunk egy érdekes arcú, negyvenes hölgyet, aki határozott léptekkel jön felénk, aztán egyszer csak odahúzódik az egyik oszlophoz és egész teste rettegésről árulkodik. Nagy morajt hallunk és látjuk, hogy minden irányból özönleni kezdenek az emberek feléje.
Ekkor ismerem fel. Ő D. O’R., akinek tragikus halálával nemrégiben tele volt a világsajtó. „Védjük meg!” – mondom barátaimnak, és azonnal odarohanunk és hárman „láncot” fonunk D. köré, aki. bár még mindig remeg, hálálkodik nekünk. Miután a tömeg látja, hogy nem hagyjuk őt megközelíteni, csendben eloszlik. Lassan D. megnyugszik, és elmondja, hogy még volt egy lekötött koncertje az Arénában, és azt mindenképpen szeretné megtartani. Természetesen elkísérjük a színhelyre, sőt, fotósommal, aki már fényképezte őt, behúzódunk a back-stage-be.
Le is megy a koncertnek már majdnem a fele, a közönség tombol, különösen, amikor D. a This Is Not Hollywoodot énekli. Mögötte valami színehagyott melegítőben állnak a biztonságiak. Egyszerre a színpad hátsó traktusából előrohan egy ismeretlen fickó, és rá akarja magát vetni D.-re. A rendfenntartók mozdulatlanok, fotósom azonban rögtön cselekszik, elgáncsolja a támadót, majd leüti. A biztonságiak továbbra sem mozdulnak.
D.megint egész testében remek, miközben fotósom üvölt a tehetetlen bandával, akik láthatóan nem is értik, miről beszél. Közben az énekesnő felém fordul, hogy kísérjem őt az öltözőbe.
Az öltöző egy régimódi padláson van, ott ülünk le, fogom D. kezét, amíg elmúlik a pánikrohama. Ahogyan lecsillapodik, beszélgetni kezdünk mindenféle semleges témáról. Közben megérkezik egy ismeretlen, kövér nő, nem világos, hogy interjút vagy autogrammot akar, de egy régi újságot lobogtat, amelyben egy nagy cikk jelent meg D. együtteséről legutóbbi koncertjük kapcsán, és benne barátom szép fotója. Akkor látom, hogy a cikk alatt az én nevem látható. A koncertre világosan emlékszem, de mintha a koncert idején Lapunk már nem létezett volna. D. kéri, hogy ne engedjem a közelébe a nőt, de rólam pontosan tudja, hogy ki vagyok. Még hátravan a koncert fele, visszakísérem a színpadra, de D. ragaszkodik hozzá, hogy maradjak ott a színpadon.
Az est véget ér. Elindulunk D.-vel a sötét városban, ami teljesen kihaltnak tűnik. De most nem rohannak felénk rajongók minden irányból. „Azt hiszem, egy kicsit beléd szerettem. Kár, hogy elkéstem vele.” – mondja egyszer csak D., és mire bármit is válaszolnék eltűnik a semmibe…
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.