GNL911

Az élet tele van rettenetes iróniákkal. Leonard Cohen alig egy hónappal azután halt meg 2016 november 7-én, hogy Bob Dylan megkapta az irodalmi Nobel-díjat – az a dalköltő, akihez annyiszor hasonlították. E hónap alatt jelent meg utolsó, 14. stúdió-albuma, egyik legjobb munkája, amelynek hangvételében sokan hitelt adtak az alkotó egészségi állapotáról szóló híreknek.

A You Want It Darker sötét és megbékélő requiemje, a tökéletes búcsú előtt, amely lezárta költői rögeszméinek 60 évig tartó útkeresését, ezerféle Cohen létezett: québec-i trubadúr, excentrikus regényíró, depressziós szec-szimbólum, kabbalista, akit Krisztus alakja kísértett, fekete sztárénekes, száműzött próféta, buddhista szerzetes, öreg dandy. De 14-féle mindenképpen létezett, ugyanannyi, amennyi albuma jelent meg. 

Az első, a "Songs of Leonard Cohen" (1967) volt a leglíraibb.

Ma csaknem elképzelhetetlen lenne: Leonard Cohen már 33 éves volt, amikor megjelent első albuma a Columbiánál. Addig sem tétlenkedett, mert már 22 évesen publikált, amikor még a montreali McGill egyetemre járt, három, kritikai elismerésben részesített verseskötete jelent meg, amelyekben már keverte a nyers szexualitást a vallással, valamint két bizalmas hangú regénye is. Már születendőben volt a Hydra-szigeti költő legendája – ott bomlott ki szerelme a norvég Marianne Ihlen iránt. Kettejük életéről szól természetesen a So Long Marianne. De a dalvilágban egy másik női keresztnév hozza meg a hírnevet neki.

Miután New York-ba költözött, ahogy egy vidéki fiú felmegy a fővárosba, Cohen megismerkedett a helyi folk-társasággal. Judy Collins, akinek elénekli a telefonba a dalt,  teszi először népszerűvé a Suzanne-t, majd 1967. áprilisában belöki őt a színpadra. Jófiús megjelenése, sírból jövő hangja, és három akkordja (mellesleg remek hangszerelés mellett) szemetszúrnak John Hammond producernek, aki néhány évvel korábban Bob Dylant is felfedezte. Az albumon szerepel több olyan „sláger” is, amelyek egész koncertpályafutását végig kísérik. A kritika már ekkor jól fogadja – így lesz e végig – a lemez sokkal jobban fogy Európában, mint az Egyesült Államokban.

A Suzanne a lemez emblematikus dala, amely a Parasites of Heaven kötetben jelent meg először. E „félbolond”, nagylelkű nő portréjában, aki a Szent Lőrinc folyó partján ül, benne van a csírája mindannak, ami következik: két lélek tökéletes találkozásának ideálja, a bizonytalan határvonal az egybeolvadó szerelem és a vallás között, a vég nélküli vágy, amelyet csak pillanatnyi kegyelmi állapotok szakítanak félbe. A felfedezendő dal a Master Song: enigmatikus szöveg egy szerelmi háromszögről, valamint az úr és foglya közötti távoli rivalizálásról.

A  2., a  "Songs from a Room" (1969) a legpolitikusabb.

„Mint madár a dróton/mint részeg az éjféli áhítaton/megpróbáltam szabaddá lenni/mint egy horogra vetett féreg” -  a country-egyszerűségű Bird on The Wire nyitja meg ezt a politikus hangvételű albumot, amelyet a hóhérok és áldozatok kapcsolatai lengenek be. A The Old Revolution egy ifjú forradalmár csalódásait idézi fel, míg a The Butcher vagy a Story of Isaac azokról a világokról szól, ahol a hatalmasok erőszakkal szereznek érvényt érdekeiknek. Itt hallható Leonard Franciaországban legismertebb dala, a The Partisan, amelyet szinte szó szerint egy, a II.világháborús ellenállásból vett át és az elégikus Seems So Long Ago, Nancy, amely egy barátnőjének, egy montreali bíró lányának öngyilkosságát meséli el.

Az emblematikus dal a Bird on the Wire, amely óriási hatást gyakorolt az utána következő akusztikus dalokra. Később többek között Joe Cocker és Johnny Cash is elénekelte, első két sorát pedig Kris Kristofferson vésette rá leendő sírjára.

A felfedezendő dal a Story of Isaac. Fájdalmas Cohen számára az apa-fiú viszonyról, tekintettel arra, hogy 9 évesen vesztette el az apját. A szöveg az Ábrahám-mítosz újrafogalmazásával kezdődik, és antimilitarista mese lesz, valamint az ideológiákkal szembeni gyanakvásra való felszólítás – a vietnami háború közepén.  „S ha ezután testvérnek mondotok/bocsássatok meg hogy kérdem/honnan-e jogotok?”

A 3.,  "Songs of Love and Hate" (1971), a legkétségbeesettebb

Ezzel ő maga is tréfálkozott a színpadon. Cohennek, aki élete nagy részében harcolt a depresszió ellen, sosem volt „vidám fickó” híre (egy későbbi dalában a „kétségbeesés fűszeresének” nevezte magát). Ez a lemez úgy épül fel, mint egy tükör, minden szöveg válasz egy másikra. Nincs az a metál-dal, amely sötétebb és erőszakosabb lenne, mint az Avalanche. Ami pedig a kifejezetten szuicid hangulatú Dress Rehearsal Rag-et illeti, amely igazi bravúrdarab a kamaszkori szorongásokról, Cohen szinte soha nem énekelte élőben, és „kidobni valónak” tartotta. Ugyanakkor emlékezetes a Lat Year’s Man szép bibliai kóborlása, valamint a Joan of Arc, Jeanne D’Arc és máglyájának szerelmi metaforája.

Emblematikus dal a Famous Blue Raincoat. Egy hideg New York-i éjszakán, Cohen megrázó levelet ír „testvér-ellenségének”, aki kék ballont visel. Ő maga befejezetlennek és nem elég világosnak tartotta ezt a szerelmi háromszög-történetet, amelynek a szcientológia vallása húzódik a hátterében. Minden idők egyik legszebb dala lett belőle.

A felfedezendő dal az Avalanche, amely tele van gyűlölettel, és amelyet oly ragyogóan dolgozott fel Nick Cave.

A 4., a New Skin for the Old Ceremony (1974) a legromantikusabb.

Leonard Cohen, aki 1970-ben a Wight-szigeten lépett fel, ekkor ért először népszerűsége csúcsára. Az 1972-ben forgatott európai koncertfilm, a Bird on The Wire, amelyet Tony Palmer rendezett, olyannak mutatja meg, amilyen valójában: mélynek, mágneses hatásúnak, akarata ellenére is csábítónak, felvilágosultnak, igényesnek és rendkívüli érzékenynek. Hosszú jelenetek láthatók jeruzsálemi koncertjéről, ahol többször is levonul a színpadról, annyira felzaklatja a közönség, a helyszín és nem utolsósorban a kábítószer.

A New Skin for the Old Ceremony visszatérés önmagához. A legszenvedélyesebb albuma, egyike azon keveseknek, amelyen komolyan gondolja a párkapcsolatokat. (Ilyen dala, az Is This What You Wanted és az I Tried To Leave You). A Field Commander Cohen mini-önéletrajz tele öniróniával, mind saját szerelmi elkötelezettségi kísérleteiről, mind pedig az izraeli hadseregről és a Castro-rendszerről.

Az emblematikus dal a Chelsea Hotel N°2. Ebben Leonard Cohen elárulja, hogy megvárattatta limuzinját a Janis Joplintól kapott orális szex miatt. Bár nem volt túl elegáns dolog tőle, de végül ebből az anekdotából mégiscsak egy megható tisztelgés született, a szabadság tere, a mitikus New York-i szálloda iránt is.  

A felfedezendő dal a There is A War. „Háború van gazdag és szegény között/háború a férfi és a nő között”. Kész provokáció a Flower Powerrel szemben, és izgató gondolat az emberi kapcsolatok konfliktus-jellegéről.

Az 5., a Death of A Ladies' Man (1977) a legmondénebb.

Cohen legellentmondásosabb, és egyben legkevésbé szeretett albuma. Valószínűleg azért, mert egy pszichopata zseni, Phil Spector volt a producere, aki pisztollyal a kezében járkált a stúdióban, jelenleg pedig börtönben ül, mert elemésztett egy színésznőt. Technikája, a Wall of Sound, az egymásra halmozott hangszerek áradata éppen Cohen első számú fegyverét, különlegesen távolságtartó hangját fojtja meg.

A kicsit végtelennek tűnő, máskor a csaknem 10 perces címadó dal imázsa által agyonütött albumnak azért vannak szép pillanatai, mint például a nagyon cohen-i Memories, vagy a machiavelikus I Left A Woman Waiting. Cohen, akit két nő között áll a borítón, azt állítja, hogy bordélyból bordélyba járva nőtt fel, mígnem nőbolondnak nevezi el magát – és ez a címke rajta ragad.

Az emblematikus dal a Don't Go Home With Your Hard-On. Tréfás, frenetikus szám, amely egy szépségszalonról szól, és nem értjük meg rögtön a hely valódi természetét. Cohen mániákus hangját ezúttal Bob Dylan és Allen Ginsberg kíséri személyesen a háttérből.

A felfedezendő dal a Paper Thin Hotel. Messze az előbbi őrületéről, Cohen leírja magányát egy papírvékony falu szállodában, ahol kihallgatja álmai hölgyének „csókos ütközetét” egy másik férfival. Vajon mit érez ilyenkor egy „gyönyörű vesztes?”. A lemondás paradox örömét…

A 6,  a Recent Songs" (1979), a leggyökértelenebb

Bár sokkal minimalistább, mint az előző lemez, a Recent Song, ami a maga korában üzleti bukás volt, a legkülönözőbb zenei hatásokat gyűjti be, a jazztől (Came So Far for Beauty) a zsidó zenéig, a hegedű állandó jelenlétével. A lassú és nosztalgikus album kivülállókról és a száműzetés fájdalmáról szól, többek között a québec-i népdal, az Un canadien errant hihetetlen franciaságú előadásával, leöntve mariachi-szósszal…

Az emblematikus dal a The Gypsy's Wife. Egy férfi alkonyi hangulatban keresi eltűnt „cigánylány” párját. Gyakran játszotta élőben is, időnként flamencós vagy keleties kíséretekkel.

A felfedezendő dal a Came So Far for Beauty. Egy férfi először szent lesz, majd tűzbe és vérbe borítja a világot, hogy magára vonja a szeretett nő figyelmét – persze hiába. Gyöngyszem zongorára és énekhangra.

A 7. , a Various Positions" (1984), a legmetafizikusabb.

Radikális fordulat. Ahogyan Dylan felzaklatta híveit, amikor elektromos gitárt vett kezébe, Cohen ugyanezt teszi – szintetizátorral. A mesterséges ritmusgéptől megkapja azt a meztelenséget, amit keres, miközben az arkangyali női kórusok, amelyek mindig is a védjegyei voltak, erőteljesebbek, mint valaha. Leonard Cohen 50 évesen egy éjszakai, misztikus, csaknem elvont lemezt készít. A lemez nem győzi meg a Columbiát, annyira nem, hogy Észak-Amerikában meg sem jelenik. Pedig ezen hallható az a csoda, amely később számtalan koncertjének nyitánya lett, a Dance Me to the End of Love.

Az emblematikus dal pedig mi lehetne más, mint a Hallelujah. Amikor Cohen megkérdezte Dylant, hogy mennyi idő alatt írta meg az I and I című dalt, Bob azt felelte: 15 perc alatt. És Te a Hallelujah-t?- kérdezett vissza Dylan. „Két év alatt” – hazudott Cohen. Valójában nem lehet tudni, hiszen ez a nehezen született dal eredetileg több tucat strófából állt – papíron. Végül Cohen legegyetemesebb dala lett, népszerűsége lassan már ott tart, hogy el is felejtik eredeti szerzőjét. Ebben a szövegben, amely annyiszor változott az évek alatt, s amelynek nem a stúdióváltozata a legjobb, egy állandó van a Hallelujah, egy hívő ember örömteli refrénje, de egyben egy ambivalens, keser-édes „hideg és megtört kiáltás”, amely egyszerre méreg és gyógyír, kín és felszabadulás, egész életművének totem-szava.

A felfedezendő dal a Night Comes On. Szédítő utazás öt versszakban egy ember életén át a születéstől a halálig, az árulás élményétől az apaságig. Altatódal olyan estékre, amikor az ember ki akar lépni a világból.

A 8., az I'm Your Man (1988), a legférfiasabb.

Ezzel tért vissza Leonard Cohen a zene világszínpadára. Bár a szintetizátorok állandó használata a hangzást a 80-as évekbe helyezi, a szövegek konkrétabbá válnak, megspékelve az eddig tőle szokatlan fekete humorral. Hangja férfias, magabiztos. A világ egyszer s mindenkorra baljós lesz, a First We Take Manhattan hatalomért való versenyfutásától a „mindenki rohadt” csipkelődésig, amely az Everybody Knows-t jellemzi, és a Jazz Police torzszülöttjéig. Maga az énekes elbarikádozza magát (Tower of Song), és közben mesteri módon alkalmazza önmagára példaképének, Federico García Lorcának versét a nagyon bécsi Take This Waltz-ban.

Az emblematikus dal az  I'm Your Man. A borítón nagy sötét szemüvegben, csíkos öltönyben, jól fésülten látható, kezében egy félig meghámozott banán, gyengébbek kedvéért…pedig az I'm Your Man inkább az abszolút alávetettség balladája, mintsem az uralkodó férfié.  

A felfedezendő dal a First We Take Manhattan. De ki ez az árnyékember, akinek baljós terve megszerezni a New York-i szigeten, aztán Berlint? Terrorista? Náci vezető? Üzletember? Gengszter? Cohen később azt állította, hogy elfelejtette, mi volt az eredeti ötlet. Ettől még elbűvölő marad a főszereplő „bosszúálló útja”, akit „elítéltek húsz évi unalomra”, különösen azzal a művészi fekete-fehér klippel, amelyet a Trouville-sur-Mer-i tengerparton készített hozzá Leonard francia barátnője, Dominique Isserman fotós. 

A 9.,  The Future" (1992), a legprofetikusabb

A 90-es évek elején, amikor a világ a szovjet blokk bukását ünnepelte, és örvendezett az örök béke és prosperitás eljövetelén, Leonard Cohen elővette görbe tükrét, és amit leszűrt belőle, fölöttébb kellemetlen: „Testvér, a jövőbe látok/gyilkolok”. A címadó dalban nemcsak a geopolitikai egyensúlynak azonnali eltűnését jövendöli meg, hanem a magánélet minden mértékegységének végét is. Még azt is megengedi magát, hogy visszakövetelje a berlini falat. A túlélésre egyetlen eszköz a szerelem – vallja ebben az apokaliptkus szövegben, miközben kifejezetten optimistán nézi választott hazája jövőjét (immár Los Angeles-ben él): „Demokrácia jön az USÁ-ra” – énekli a dalban, amely himnusz „a legrosszabb és a legjobb bölcsőjéhez”. Nehéz ezt a dalt úgy újra hallgatni, hogy tudjuk: Cohen egy nappal Donald Trump megválasztása előtt halt meg.

Az emblematikus dal éppen a The Future, egy prédikáció, amelynek összevisszaságában megjelent Charles Manson, Szent Pál és Hirosima.

A felfedezendő dal az Anthem, amely ugyanolyan fatalista, csak radikálisan különböző az előbbinél. „Valami mindig elreped/hogy a fények/beszűrődjenek”. Egyike azoknak a coheni soroknak, amelyek szállóigévé lettek.

A 10., a Ten New Songs" (2001), a legmélyebb.

Alkohol, spirituális válság: Cohen egészségi állapota megromlik. Az 1993-as turné végén váratlanul visszavonul, a szó minden értelmében. Kiszáll a zene világából, és bevonul a kaliforniai partok felett emelkedő Mount Baldy zen kolostorába. Nem hirtelen elhatározásról van szó, immár 20 éve követi japán mestere és barátja, Roshi tanításait. Cohent 1996 augusztusában szentelik szerzetessé. Fekete ruhát ölt, leborotválja a fejét, hajnali három órakor kell és írni kezdi a Vágyakozás könyvét. Depressziója azonban 1999-ben váratlanul súlyosbodni kezd, és lejön a helyekből. „Végül megértettem, hogy nincs semmi érzékem a spirituális dolgokhoz” – írja öniróniával könyvében. Az év végén behúzódik egy Los Angeles-i privát stúdióba régi alkotótársával, Sharon Robinsonnal, és elkezdi Ten New Songs felvételeit, ami két év múlva jelenik meg. Homogén, lecsendesült és intim lemez lett az eredmény, nagyon más, mint az előzők, mégis sikeres lett.

Az emblematikus dal az A Thousand Kisses Deep, amelyet az utóbbi években oly gyakran felhasznált a mozi. Ez a sűrű és érzéki dal, amely tele van a kudarc képeivel, úgy szól, mint a vereség titokzatos elfogadása. Sosem szólt még ennyire makacsul Cohen szintetizátorának ritmusgépe.

A felfedezendő dal a Boogie Street. Hipnotikus párbeszéd Robinson és Cohen között, az előző dal természetes következménye.

A 11., a Dear Heather (2004), a legintimebb.

Valószínűleg Cohen leggyengébb albuma. Akkori élettársával, Anjani Thomas énekesnővel készítették közösen, kevésbé melodikus, több felesleges ismétlés van rajta, és olyan szövegek is, amelyeket nem ő írt. Cohen már nem igazán énekel, jellemző a New York-i merényletről írt elég unalmas dal, az On That Day.

Az emblematikus dal a The Letters. Egy perverz levelezés története, amelyet Sharon Robinson brilliánsan meghangszerelt.

A felfedezendő dal a There For You, amelynek szintén Sharon volt a társszerzője.

A 12, az Old Ideas (2012), a legbölcsebb.

A történet itt véget is érhetett volna. De amikor Leonard Cohen túllépett 70. életévét, kiderült, hogy pénzsóvár impresszáriója tönkretette: 5 millió dollárt csalt ki tőle. Stábja gyorsan gyűjtést szervez neki, hirtelen összevágnak róla készült dokumentumfilmeket, hogy legyen pénz a kasszában, de ez sem elég. 2008-ban, 74 évesen, Leonard Cohen újra színpadra lép és diadalmas turnét kezd a világ körül. Öt éven át énekel szinte megszakítás nélkül.

Az emblematikus dal a Going Home. Már a nyitódaltól kezdve Leonard Cohen, aki magát „maskarába öltözött nyomorult lustaságnak” írja le egyes szám harmadik személyben, párbeszédet kezd Istennel.  Ennek ürügyén dalt akar írni a szerelemről, egy himnuszt a megbocsátásról, egy kézikönyet azoknak, akiknek együtt kell élniük a kudarccal…

A felfedezendő dal a Darkness, amely egy kicsit olyan, mint egy érett Avalanche, a mérgező szerelem ragozása. „Legyőzni téged könnyű volt/a sötéttel fizettem”.

A 13, a  Popular Problems" (2014), a legfelszabadultabb.

Az abum első dalát, a Slow-t kivéve, amelyben adózik saját közmondásos lassúságának, a Popular Problems meglepően üde lemez egy 80. születésnapját ünneplő férfitól. Kevésbé míves, de ritmusos, melodikus és optimista, olyan, mintha Cohen hirtelen megszabadult volna egy egész életen át viselt tehertől. Mi több, még a szexuális vágyra is képes távolságtartóan visszatekinteni.

Az emblematikus dal a Born in Chains. Cohen hihetetlen fontosságot tulajdonított ennek a dalnak, ennek az újabb ótestamentumi hivatkozásnak, amelyről azt állította, hogy 30 évig írta. A fáraó igáját megszabadult zsidó rabszolga maga a depressziótól, a libidótól, metafizikai kételyeitől megszabadult Cohen. Úgy tűnik, végül győztesen kerül ki egy élet harcából.

A felfedezendő dal a Nevermind. A True Detective sorozat tette igazán népszerűvé, ez az ellenállási dal egy felforgató ügynököt idéz fel, aki egy elnyomó rezsimbe épül be. Ez az erőteljes szöveg, amelyet arab nyelvű női vokálok ellenpontoznak, számtalan értelmezést elbír.

A 14, a You Want It Darker" (2016), a leggyászosabb.

Volt benne annyi elegancia, hogy figyelmeztetett minket, mielőtt elment. „Kész vagyok, Uram”, „Felállok az asztalról, a játszmának vége”, „Eloltom a lángot”. Amikor a Cohen-rajongók október 21-én meghallgatták a lemezt, megdöbbentek: kimondottan baljós, egyértelműen végrendeletszerű, és mégis elsőrangú album. Amelyben leteszi a fegyvert (Treaty), búcsút mond a szerelemnek, „ennek a megszelídett mocskos állatnak”. Néhány hónappal korábban, Marianne halála előtt néhány nappal, Cohennek volt ideje írni öreg barátnőjének és szerelmének: „Azt hiszem, hamarosan ismét találkozunk. Annyira közel vagyok hozzád, hogy ha kinyújtanád a kezed, elérnéd az enyémet..” „Készen állok a halálra. Remélem, nem túl kellemetlen” – nyilatkozta a New Yorkernek, néhány nappal az album megjelenése előtt.

Kell egy sajtókonferencia, hogy megnyugtassa a rajongókat: Cohen persze öreg, hangja gyenge, de élvezettel incselkedik az újságírókkal: ugyanolyan sármőr, szellemes mint régen. „Azt hiszem, egy kicsit túldramatizáltam a dolgot, mint mindig. Eltökélt szándékom örökké élni” –mondja, nagy nevetéstől kísérve. Rajtunk nem fog múlni.

Az emblematikus dal a You Want It Darker. Annyira szigorúan sötét, hogy rögtön remixelte a német minimalista elektronikus zene mestere, Paul Kalkbrenner. A 80 éves férfi hangja a montreali Shaar Hashomayim zsinagóga kórusa halálos huhugásán nyugszik. Fiatal korában idejárt. „Hineni, íme itt vagyok, Istenem”. A kör bezárult.

A felfedezendő dal a Steer Your Way. Mérleg-dal a véglegességről, pont egy létezés végén, amelyet „évről évre, hónapról hónapra, napról napra, gondolatról gondolatra” élt.