1.
Egy plázában nyitok ajándék-szolgáltatást: lemezeket készítek különböző ünnepekre, vagy csak úgy szeretetből, kívánságra. A hozott dalokat én éneklem és én játszom minden hangszeren. Hamar fellendül az üzlet, egészen addig, amíg nem jön egy különös fiatalember, akinek alig lehet a szavát érteni, mert annyira motyog és hadar és egy nem kevésbé különös lány, aki lehet, hogy szép, de zsákruhája teljesen formátlanná teszi. Ők is elhozzák a dallistájukat, amelyek nekem is kedvenceim, és hamarosan neki is látok a lemez felénekléséhez és feljátszásához. Annyira jól megy, hogy két vendégem is bekapcsolódik a vokálokkal. Amikor azonban át akarom nyújtani a kész felvételt, a fickó közli velem, hogy tehetségtelen vagyok, csak rabolom az emberek idejét és pénzét, éppen ezért nem is hajlandó kifizetni a munkámat. Az esetnek hamar híre megy, és néhány nap múlva becsukhatom a boltot. Szomorúan elindulok hazafelé, a mozgólépcsőn lenézek a lábamra és látom, ahogy rohad le rólam a csizmám…
2.
Egy különleges keveréket kapunk Életemmel, amelynek állítólag kitűnő élettani hatása van, de senki nem tudja a titkát. Azt mondják, egy rejtélyes növény magjait keverték bele, de ezt még nem sikerült kimutatni. Mi kapjuk meg e nehéz feladatot, nemcsak tesztelnünk kell a keveréket, hanem egy speciális vegyelemzést is el kell végeznünk. Ehhez azonban valami isten háza mögötti, erdei házba kell mennünk, ahová három óránként megy busz és senki nem tudja megmondani, hogy mikor és honnan indul visszafelé.
3.
Meghívást kapok egy nagy szóló mozgás-show-ra. Hetekig gyakorlok, a lehető legizgalmasabb, és legritmusosabb zenékre, amelyeket Kisfiam állít össze, elengedem az összes fantáziámat. Biztos vagyok abban, hogy lenyűgözöm a stadion több tízezres közönségét. Eljön a nagy show napja, én leszek a második fellépő. Bár eredetileg meztelenül gyakorlok, a család rábeszélésére mégis úgy döntök, hogy felveszek egy piros sortot és egy pár edzőcipőt. Már bejátsszák a felvezető zenét, amikor a szervezők közlik, hogy megváltoztak a szabályok, és a cipőmre nejlonzacskót kell húzni. Kapkodva húzok fel egy-egy zöldséges zacskót a lábamra, a közönség már tombol, én pedig elindulok lefelé a stadion tetejéről le az arénába. Újabb akadály tornyosul elém: a lépcsők nem vezetnek egyenesen lefelé, mint hittem, hanem keresztül kell mennem több folyosón, sőt, egy helyen még egy irodán is, ahol csak egy asztalon átmászva tudok továbbmenni. Mire leérek, teljesen megtörik a lendületem. Hiába kezdek egy bombabiztos Michael Jackson-darabbal, a közönség elnémul láttomra és néma is marad…
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
