Göbölyös N. László irodalmi alkotásai, esszéi, publicisztikai írásai

2017. november 19. 06:07 - Göbölyös N. László

Vissza, aztán össze 3.

1.

Egy második világháborús film egyik mellékfiguráját játszom, pontos szerepem meghatározhatatlan. A helyszín olyan, mintha a Ben-Hur díszleteibe helyezték volna el a Budapesti Állatkertet. A két főszereplő egy idősebb és egy fiatal katona, akik megszöktek az utolsó ütközet előtt a Wermachtból. A fiatalabb állandóan arról mesél, hogy milyen élményeket kapott magyar édesapjától az irodalomból, bajtársával való utolsó találkozásakor felidézi, hogy még Csokonai Vitéz Mihály is játszott vele. Megjegyzem a rendezőnek, hogy ha ez a katona 20 éves a háború idején, akkor valamikor az 1920-as években kellett születnie, Csokonai pedig már 1905-ben meghalt. „Ilyen apróságokat úgysem vesz észre senki” – torkol le a rendező, és én is csak utólag jövök rá, hogy hülyeséget mondtam, hiszen  a Vitéz éppen 100 évvel korábban távozott el. A film egyik utolsó jelenetében egy hídon megyünk át, amely ugyan a Margit-hídra emlékeztet, de budai hídfőjénél az Angyalvár emelkedik. Előtte tart előadást egy transzszexuális mintegy 200 főnyi középiskolásnak mássága biológiai és szocio-pszichológiai körülményeiről. A gyerekek nagy figyelemmel hallgatják és a végén őszinte vastapsban törnek ki. Ez álcázza két katona szökését, de hogy végül mi lesz velük, nem tudjuk…

 

2.

Egy szupermarket látszóbetonnal burkolt gyorséttermébe térek be. Még asztalt sem választok, amikor megjelenik néhány éve meghalt hírügynökségi titkárnőnk. Amikor utoljára láttam, már szinte csont és bőr volt, most szépen kitelt, ráadásul a haját is hidrogénszőkére festette, arca kisimult és szemüveget sem visel. „Csak nehogy azt mondd, hogy most is csak annyi időd van, hogy megigyunk egy kávét és menned kell, mert várnak!” – támad rám köszönés helyett, mire valamit motyogok, hogy de, sajnos, így van. „No, nem baj, őrizzük a hagyományokat” – mondja, kézen fog és odavezet egy asztalhoz, ahol már vár ránk két pohár rövidital. Amint leülünk, a hölgy felhajtja az egyiket, majd néhány másodperc szünet után a másikat is, majd magához von és megcsókol úgy, hogy közben az italt a számba ereszti, valami apró, szilárd tárggyal együtt. Ez utóbbit csaknem lenyelem, de az utolsó pillanatban megállítom a nyelvemmel a szájpadlásomon. Kiveszem, és sok színben csillogó kicsi követ tartok a tenyeremen. Mire körülnézek, néhai titkárnőnk már el is tűnt az étteremből. Álmodtam mindezt egy hajdani közös kollégánk temetésének napján. Az elhunyt hölggyel pedig életemben nem csókolóztam.

3.

Jön a hír, hogy a börtönt is megjárt színész-celeb egy előadás közben dührohamot kapott és lebontotta az egész díszletet, megverte két kollégáját, majd a szenzációra rákapó két, helyszínre érkező újságírót is alaposan helyben hagyta. Ellenben üzent értem, hogy én vagyok az egyetlen, akinek hajlandó nyilatkozni, mert tudja, hogy egyrészt én tudok elfogulatlanul, tárgyszerűen írni és biztosan megértem az ő indokait. Egyszer már találkoztunk, nem sokkal azután, hogy a János Vitézt adta elő a tv-ben több estén át, és akkor kötetlenül beszélgettünk, és úgy látszik, emlékezett rám. Így is van, és mostani dührohamát azzal magyarázza, hogy nem hagyták őt továbbélni Kukorica Jancsi csodálatos történetét Tündérországban, hanem a körülmények visszakényszerítették a földi valóságba, amit azóta sem volt képes feldolgozni.

 

4.

Egy északról jött szekta környékez meg rendkívül szuggesztív. Ők ugyanis azt vallják, hogy csak akkor láthatjuk meg Istent, ha minél nagyobb rést hasítunk az égen, és futunk alatta, amíg csak bírjuk erővel. És valóban látom, hogy egyre többen futnak, miközben felemelt kezükkel addig nyújtózkodnak, amíg az eget el nem érik és meg nem karcolják azt. A rés mögött azonban csak a semmi húzódik, és különben is: világéletemben utáltam futni.

 

5.

Édesanyámmal és Nagyanyámmal nyaralni megyünk a Balaton partjára. Nagyanyám visszavonul a szobájába, míg mi Édesanyámmal úszni megyünk. Már éppen szárítkozunk, amikor lélekszakadva érkezik valaki és közli, hogy Nagyanyám állapota percről percre romlik, már nincs öntudatánál, félrebeszél. Rohanok fel a szobájába, Édesanyámat meg sem várva, és megrökönyödve látom Nagyanyámat mosolyogva ágyában feküdni: szép, hófehér hajú öregasszony lett belőle, alig hasonlít valóságos önmagára és teli szájjal mosolyog. „Semmi bajom nem volt, csak valamelyik hülye orvos el akarta tőlem lopni a Petőfi-kötetemet, és ezért produkáltam egy rosszullétet, ahogy szoktam”. Fellélegzem..

 

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://elmehunyor.blog.hu/api/trackback/id/tr1013275899

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
Göbölyös N. László irodalmi alkotásai, esszéi, publicisztikai írásai