GNL911

                                       " Csillagok hullnak mélyen az égbe,
                                               hajnali szirmok, lágy imahangok
                                               Tisztán csengő hangotok hallom
                                               istenetekhez halkan szól

                                               Valahol nap kélt, sivatagi dűnén
                                               A csönd soha nem volt sehol oly mély.
                                               Ez volt-e a kérdés, mi húzva húzott,
                                               szívedben, lelkedben, leltél-e békét?

                                               Másutt meg hó hullt, a télen először
                                               belepte a földet, harang zúg a légben
                                               Te csuhában dalolsz, őt híva hívod,
                                               szívedben, lelkedben, leltél-e békét?”

                                               (Vida Andrea fordítása)

2001.január 1, éppen csak beköszöntött az Újév. Még javában tartott a szilveszteri buli egy marrákesi szállodában, amikor én már nyugovóra tértem, de előtte megkérdeztem a recepción, hogy hány órakor kel fel aznap reggel a nap. „7 óra 15-kor” - hangzott a válasz. Szállodánk az Atlasz-hegység lábánál volt, és szerettem volna látni, amint a nap első sugarai arany-vörösre festik a kopár sziklákat. Reggel félórával korábban már talpon voltam és lesben álltam. És a nap jött, először csak hátulról világította meg a hegyet, aztán bevonta egy aranyló glóriával, végül megmutatkozott teljes pompájában. Úgy, mint a 2001. Űrodüsszeia első kockáin. Éppen csak nem hangzott fel Richard Strauss: Imígyen szóla Zarathustra című műve, sok-sok üstdobjával. Mostanában e képhez már Loreena McKennitt zenéje is társul agyamban.

         Hasonlóan holisztikus élménye lehetett Loreenának is, amit az írásunk elején olvasható Full Circle című dalban ragadott meg, amikor Marokkóba látogatott és az oly sok európai művészt megihletett ország adott neki sugallatot a The Mask and The Mirror című lemezéhez. Bár McKennitt Kanadában, Manitoba államban született 1957. február 17-én, ír és skót eredetű szülőktől származik és ez (is) letagadhatatlan indíttatásában és muzsikájában. A napfelkeltéhez hasonlatosan arany-vörös hajú Loreena, aki mintha egy késő középkori gobelin-ről lépett volna le egy unikornis mellől, egyike azoknak, akik kézzel foghatóvá teszik számunkra a „minden egy, egy minden” filozófiáját, éppen az őshang szertefutott szálainak összefonásával, még akkor is, ha napjainkban Isten állatkertjének egyes emberszabásúnak mondott barmai „kultúrák harcáról” beszél öklöt rázva, fegyvert csörtetve. (Mellesleg nem az övé volt az egyetlen ilyen törekvés abban az évben, mert épp e „kelet-nyugat-érintkezésről” szólt Jimmy Page és Robert Plant No Quarterje, és ekkor vált ismertté a Trans-Global Undergrounddal a belgiumi születésű, egyiptomi arab-zsidó gyökerű Natasha Atlas is...)

         Aki nem hiszi, annak még utána sem kell járnia: elég feltenni ezt a gyönyörű lemezt, amelynek füzete valóságos alkotói napló és nyugodtan végighallgatni az első dalt, a The Mystic's Dreamet, amelyben tibeti kolostorok mormolása, arab kántálás, gregorián ének, majd arab lant (ud)- , indiai tampura- és tabla-hangok, felette kelta dallam és dudaszó úgy alkotnak Teljes Egészet, mint egy élőlény sejtjei. A dal Granadában született, abban a spanyol városban, ahol a XV. századig szimbiózisban élt a kereszténység, az iszlám és a judaizmus, és ahonnan csak egy kőhajításnyira van a mesés Marokkó,  Ekkor ismerkedik meg Loreena a szufi filozófiával, amelynek követői, bár e világban élnek, mégis szabadok minden földi ambíciótól, gőgtől, nem rabszolgái sem a megrögzött szokásoknak, sem pedig a hatalmasságok iránti tiszteletnek és nem kell „kiválasztottnak” lenni ahhoz, hogy valaki eljusson idáig. A művésznő e felfogásban szoros rokonságot érez a kelta druidák világával. Ekkor tudja meg azt is, hogy egyik zenei példaképe, az afgán Nusrat Fateh Ali Khan maga is a szufi híve és hirdetője. Az maga a tökéletesség, ahogy mindezt a szellemet bele tudja sűríteni egy alig több mint hétperces dióhéjba.

         De mielőtt Délre, illetve Keletre indulna, McKennitt visszatekint ősei Írországába, és miközben szeme előtt a trubadúrkorszak faliszőnyegei lebegnek, a Zöld Sziget dallamait halássza elő génjeiből: ez a The Bonny Swans, amelyben a „kelta rock” elemei is megelevenednek. Az elektromos gitárt akár Martin Lancelot Barré is megszóltathatná (Brian Hughes gitározik), a hegedű a Levellers-re emlékeztet, közben harmonika, cselló, balalaika és buzuki is színesíti e szőttest.

         „Az áldott Éjszakában/titokban, senki meg ne sejtse léptem,/és én semmit se láttam,/nem volt fényem, vezérem,/csak az, mely a szívembe zárva mélyen” (Weöres Sándor fordítása). Loreena Stratfordban nem Shakespeare-t olvas (annak is eljön az ideje), hanem egy XV. századi spanyol misztikus költőt, Keresztes Szent Jánost, és e verse nyomán ébred rá, hogy a szent könyvek többségét az európai ember fordításokon keresztül ismeri csupán, és ahány ember, annyi értelmezés. Így e költemény akár Istenhez, akár egy hús-vér szerelemhez is szólhat. Mindenesetre Loreenából szelíden szárnyaló himnuszként szólal meg, miközben gitár, hegedű és csellófutamok mellett elektromos szitár és egy másik indiai húros hangszer, az eszradzs is körülöleli.

         Marrákes! Énekesnőnk eljutott az ősi marokkói város időtlen piacára, amely ma már az UNESCO világörökség része kígyóbűvölőivel, mesemondóival, jósaival, hangos árusaival, akik nagy üstökben főzik a csigát 44 féle fűszerben. Aki ide bekeveredik,  jobb, ha eldobja óráját és fejest ugrik a befogadó forgatagba. A Marrakesh Night Market pedig magától értetődően találja meg az összekötő kapcsot az arab muzsika és a spanyol siratók között.

         Mint ahogy a már idézett Full Circle-ben sem lepődhetünk meg azon, hogy Loreena egy marokkói Ramadán-élményt egy québec-i bencés kolostorban öt évvel korábban tett látogatásával és egy még korábbi írországi találkozásával hoz összefüggésbe. Nincsen szó semmi másról, mint Isten és ember közötti intimitásról, amit a legjobban akkor értett meg, amikor a sivatag peremén megcsodálhatta a napfelkeltét. „Soha nem éreztem még ilyen egyszerű, ugyanakkor ilyen hatalmas érzést” - írja a naplóban McKennitt,  megvilágosodott éneke pedig a hárfa és az eszradzs nászágya.

De az evilági életöröm sem tűnik el a lemezről. Pedig a Santiago sem mentes a misztikumtól, mivel a spanyolországi Santiago de Compostela városáról szól, ahol a hagyomány szerint  Szent Jakab apostol nyugszik, és amely már a középkorban is Rómával és Jeruzsálemmel vetekedő zarándokhely volt. Loreena a spanyol és az ír táncrendet eggyé gyúrja, emlékeztetve arra, hogy a hajdani zarándoklatok az El Caminón sem nélkülözték a vidámságot, a jókedvű ünnepeket sem.

         A dudaszó azonban visszavisz minket Írországba, majd Loreena zongorához ül, mögötte méltóságteljes vonóskarral, hogy William Butler Yeats, a Nobel-díjas költő versével mondja el a Two Trees-ben: keressük a jóságot önmagunkban, és soha ne váljunk cinikussá. „Kiehült holló röpköd ott:/a nyughatatlan gondolat./Lelkedre lesve tébolyog/törötten csüngő domb alatt./A hangját hurcolja a szél,/rázkódó szárnya meglegyint,/ s jaj, drága szemed elalél;/gyötrő tükörbe ne tekints.” (Nagy László fordítása).

         Eljött az idő, hogy levegyük a maszkot, véget vessünk az illúzióknak, és mostantól kezdve kezünkben a sorsunk – és Loreena McKennitt visszatér Stratford-ba és Shakespeare-hez: a Prospero's Speech a megnyugvás és a felszabadulás orgonás zenéje A vihar fináléjával: „Célom a tetszés volt./S ma már oda a szellem,/Oda a báj; s kétségbe kéne esni ma,/Ha nem könnyítene szent ima/mely a kegyelem kényszere,/s minden hibának gyógyszere./Ha vártok hát bocsánatot, nekem is megbocsássatok”. (Babits Mihály fordítása).