GNL911

1991.február 1-én léptem be hivatalosan a Kurír Hajós utcai szerkesztőségbe. Ekkor azonban már külsősnek számítottam a Kurírnál jó néhány hónapja. A történet 1990. júniusában kezdődött, amikor felmondtam a Magyar Távirati Iroda külpolitikai főszerkesztőségében, mert annyira beindultak a különböző rock-témájú lapok, hogy úgy gondoltam: szabadúszó leszek. Akkor már évek óta „kettős életet” éltem. Az MTI mellett 1987-től saját rovatom volt a Világ Ifjúságában, amely korábban a DIVSZ lapja volt, és Édesapám is írt bele 1965-ben egy visszaemlékezést, amikor lejárt DIVSZ-es mandátuma. Néhai Sebes Tibor főszerkesztővel sok vitám volt, mert szívesebben írtam az „öregekről”, a rock 40-es nagyságairól, mint a futó sztárocskákról, igaz, elsők között írtam Magyarországon Suzanne Vegáról és Sinéad O’Connorról. Rendszeresen szállítottam anyagokat a Magyar Ifjúságnak, 1986-tól szinte minden valamire való rock- és jazz-sztárral én csináltam interjúkat - előbb D. Szabó Ede, majd Szőnyei Tamás lett a szerkesztőm - sőt, mivel a Petőfi Csarnokban szinte „bérletem” volt, Szabó Gyurinak, a Trafó későbbi igazgatójának köszönhetően, rendszeresen megszólaltattam az ott fellépő kortárs táncművészeket is.  Lemezkritikákat kértek tőlem a Balázs-Piri Krisztina vezette Ifjúsági Magazinnál és jelentek meg írásaim a Polipban is, amelynek stábját különösen érdemes felidézni: Frank Iván, Rónai Egon, Hetesi Péter Pál, Gréczy Zsolt, Márton György, Maróthy György, Zétényi Zoltán… Időközben még egy Pop-legendák című folyóirat is beindult, amelybe elhelyezhettem kisebb-nagyobb rock-történeti esszéimet, köztük a Pink Floyd-ról, a The Who-ról és a Joy Division-ről.

És már mögöttem volt négy könyv, a Genesis, az első Jimi Hendrix-könyvem, a Led Zeppelin-kötet, továbbá A progresszív rock mai sztárjai című könyvem első része, amely Frank Zappától a Marillionig terjedt (a második kötet is elkészült, csak közben a kiadó összeomlott..).  És már folyamatban volt a Hobó által sugallt Jim Morrison-könyv. 1988. decemberében ugyanis Laci Pecsa-beli Morrison-estje után beszélgettünk, és kérdeztem tőle, hogy miután ennyire beleásta magát Jimbe, miért nem ír róla könyvet. Mire azt felelte, hogy neki nincs rá ideje, viszont ha én megírom, minden segítséget megkapok tőle hozzá. Így is történt, ezért a mai napig hálás vagyok neki, hiszen ez a könyv, ami 1991. június 27-én, vagyis a névnapomon jelent meg, tett a rock-rajongók széles körében ismertté, és az elsőt további négy kiadás követte. Hogy a három évig tartó munkáért milyen árat fizettem az életnek, az most nem tartozik ide.

Nagy élmény volt részt venni a Bartók Rádióban Göczey Zsuzsa lemezbörze helyett…című műsorában, amelyet ma is hiánypótló ellenkulturális programnak tartok. Lemezismertetőket írtam a progresszív műfaj klasszikusairól, némelyik kicsit átszerkesztve bekerült 20 évvel később az LP - Lemezlényeg Portalanul című könyvembe is.

Még a tv-s karrier is felcsillant előttem, bár igazán soha nem vonzott az a káosz, ami a tv-kben uralkodott már azokban az években is. Szegő Mihály meghívott szövegírónak a Wurlitzer című műsor néhány adásához, a Doors, a Hendrix és a Zep-részekben közreműködtem. A felvételek az V. stúdióban zajlottak, a régi zsinagóga épületében, amely azóta visszakapott az óbudai zsidó hitközség.  Különös érzés volt belépni ide jó negyedszázaddal később…Néhány évvel később benne voltam egy másik projektben, amelyet Laux Józsi és Cseke László ötlöttek ki a magyar rock történetének bemutatására. Ez volt a Valaki mondja meg című műsor, amelynek sajnos csak négy része készült el. Időnként mindkettőt műsorra tűzi az M3.

Tehát beindult az új életem, annál is inkább, mert az első könyvem után az akkori külpol-vezetés kezdte egyre erősödő irigységgel figyelni tevékenységemet, és amikor 1988-ban felajánlottak nekem egy római tudósítói posztot, kikötötték, hogy „aztán több szó ne essen a dzsesszről…”. Én pedig megmondtam nekik finoman, hogy akkor ki menjen Rómába tudósítónak. Akkor döntésemet senki sem értette, a későbbi események szerencsére engem igazoltak. (Mellesleg egyik kollégámat azért nem küldték ki Washingtonba, mert aktívan zenélt két bandában is, ráadásul még rendszeresen írt a Rádiókabarénak is, így elkönyvelték „komolytalannak”, bármilyen jól is végezte benti munkáját…) Ezek után persze még kevésbé voltam a főnökség kegyeltje, kihagytak minden fizetés-emelésből, jutalomból, arra hivatkozva, hogy „úgysem szorulok rá.”. Miközben ugyanolyan kőkeményen dolgoztam, mint azelőtt. A cérna akkor szakadt el nálam, amikor a rádiós gyorsszolgálatnál, betegségek miatt a szokásos hat ember helyett hárman csináltuk meg az egész 1989. decemberi romániai „forradalmat”, és ismét kevesebb jutalmat szavaztak meg nekem két kollégánknál, akikkel egyformán nyújtott műszakokkal láttuk el a feladatunkat. Mellesleg Ceausescu letartóztatásának hírét én vettem december 22-én, én tájékoztattam a déli krónikát adás előtt néhány perccel…

Akkor kértem három hónap fizetésnélküli szabadságot, de már tudtam, hogy utána hamarosan elmegyek.

És volt még egy indok, ami miatt kezdtem magam rosszul érezni a külpolon. Az „új szelek” jöttére egyre többen kezdtek „megvilágosodni”, olyanok fedezték fel magukban „nemzeti érzelmeiket”, akik korábban akkora „vörösök” voltak, mint ide Moszkva retúrral. Volt olyan, aki évekkel korábban még figyelmeztetett engem, hogy ne tegyem ki a kokárdát március 15-én, aztán 1990. tavaszán az ő kokárdája kis híján a …ig ért.  Az ilyenektől azóta is felfordul a gyomrom, pedig a következő negyedszázadban láttam ezeknél sokkal durvább dolgokat is.

Ez persze nem jelentette azt, hogy az MTI-s pályafutásomat egy percig is idézőjelbe tettem volna, de az akkori körülmények és lehetőségek más irányba vittek.

Csakhogy – mint azóta is, jó magyar szokásként – az új lapok többségének tulajdonosát elkapta a hév,  egyszerre akart nagyot kaszálni, beindított legalább tucatnyi magazint és naná, hogy pillanatok alatt csődbe ment. A három „kommunista lap” is haldoklásnak indult a rendszerváltásnak köszönhetően, így ott álltam megfürödve. 1990 őszén azonban lehetőségem nyílt kimenni két hétre Londonba, és amikor hazatértem, Baróti Éva tanácsára, akivel már évek óta együtt dolgoztunk a különböző nagy rock-rendezvényeken, jelentkeztem a Kurírnál néhány cikk-ötlettel. Köztük volt egy különleges londoni színházi előadás az Arthur-mondakörből és egy interjú az Osibisa vezetőjével. Akkoriban Szále László volt a kultúrrovat vezetője, neki kellettek az írásaim. Arról azonban akkor még szó sem volt, hogy végleg ide szerződjem, úgy tűnt, már kialakult a csapat. Elmentem dolgozni az Interkoncerthez, még hihetetlenül ronda Vörösmarty téri székházba, amely éppen akkor lett Rt., és új főnököm, aki manapság elismert borász, elmondta, hogy ez most már nem az a  pártállami cég, hanem új, kreatív szervező iroda. Ez volt az első eset, hogy „meg akartam váltani a világot”, csak nem volt rá igény. Hat hónap próbaidőre vettek fel, de számomra hamarosan kiderült, hogy csak a cégért festették át. Rám bízták az akkor nagyon menő alternatív rock-zenekarok „menedzselését” – sokat ismertem közülük az F.O. Systemtől a Kampec Doloresig,  hiszen elég gyakori vendég voltam az akkor fénykorát élő Fekete Lyukban, ott voltam az olyan fesztiválokon is, mint a Hungarocarrot vagy az Indie  - de amikor jöttek a külföldi ajánlatok, amelyekre 24 órán belül válaszolni kellett, rendre közölték, hogy „majd a jövő heti értekezleten megbeszéljük”, és nem értették meg, hogy a dolgok odaát nem így működnek. Így aztán jószerével Bangó Margiton kívül senkit sem tudtam „kiközvetíteni”. Ha nagy volt a tétlenség és maszekolni akartam, akkor a főnök rám ripakodott, hogy inkább olvasgassam a „cégfilozófiát”…Ha két percet késtem, már az óráját nézte, akkor is, ha legközelebb két óra múlva lett volna dolgom. (Egyszer késtem sokat, a taxisblokád idején…).

Tudtam, hogy váltani kell, és ekkortájt, talán novemberben futottam össze az utcán Meruk Jóskával, akivel együtt dolgoztunk az MTI-ben. „Nem akarsz sok pénzt keresni?” – kérdezte tőlem, és ajánlotta a Kurírt. Kicsit meglepődtem, mert bár szakmailag mindig jól működtünk együtt, emberileg sosem álltunk egymáshoz közel. Az ötlet feldobott, és elkezdtem a főszerkesztő, Szűcs Gábor nyakára járni - még a Mérleg utcai székházban. Volt, hogy két órát előszobáztam nála, de nem tudtam kivárni és otthagytam, de nem adtam fel. Közben azért írogattam, így, amikor azon a nevezetes február 1-i napon beléptem, már nem voltam ismeretlen az új kollégák számára. Veszprémi Miklós mellé kerültem a kultúrrovatba, és szélesebb körű bemutatkozásom egy délutáni lapindítón történt, amelyet Müller Tibor tartott és amelyre Miklós engem küldött be maga helyett. Aztán hamar kiderült, hogy nem kerültem teljesen idegen közegbe, mert ott volt a szintén volt MTI-s Aczél Bandi, Frank Iván és Hetesi Péter Pál a Polipból, Meruk Jóska mellett Sas István szintén az MTI-ből (vele összesen öt különböző médiaprojektben dolgoztam…), később további külpolosok is megjelentek, volt, akinek ugyanúgy tartós váltást jelentett a Kurír, mint nekem.   Amúgy pedig a kezdő fizetésem éppen a duplája volt az utolsó MTI-snek…

Nem voltam soha az a fajta, akinek túl sok időbe telik a beilleszkedés egy új munkahelyen. Így volt ez a Kurírnál is, ahol kezdettől fogva nagyon tetszett a minden szerkesztőségi kötöttség ellenére laza légkör, a kreativitás megbecsülése. A lap igazi titka az volt, hogy a legkülönbözőbb médiumoktól, a legváltozatosabb tapasztalatokkal rendelkező újságírók jöttek itt össze, és bátran kijelentem, hogy ennyi igazi „írástudó” nem sok napilapnál volt egyszerre a legújabb kori magyar sajtótörténetben. Nagyon izgalmas nyolc és fél év következett számomra és valamennyiünk számára. Ha nem jön 1998. szeptember 30, valószínűleg ma is ott lennék…