GNL911

Láttuk a Spirit Színházban Fellini Országúton című remekművének kamaraszínházi feldolgozását, amely úgy maradt hűséges a filmhez, hogy nem akarta azt utánozni, de ugyanazt a katarzist, felemelő szomorúságot és szeretetvágyat sugározta, mint a Maestro műve. Voltak jelenetek, amikor ott láttam a színpadon a képsorokat, Masinát, Quinnt, Basehartot, hallottam az olasz nyelvű szöveget, és a két látvány tökéletesen megfért egymás mellett. Aztán másnap megnéztük a 44 évvel ezelőtt János vitéz-rajzfilmet, amely remekül ültette át a magyar motívumok közé a Sárga tengeralattjáró stílusát. Csak éppen Petőfit redukálták le benne illusztratív idézetekre. Amikor már-már folytattam volna magamban a költeményt, amelyet gyerekkorom óta – hála Nagyanyám meséjének – szinte végig kívülről tudok, rögtön elvágták és mindent kiirtottak belőle, ami líra vagy mélyebb elmélkedés. Azt hiszem, újra kellene olvasnom, hadd lássam, mire emlékezem. No és persze újra nézhetjük a La Stradát is…

„Az élet minden. Az élet az Isten. Minden változik, minden mozog és ez a mozgás az Isten. És amíg van élet, megvan az istenségnek, az öntudatnak az élvezete is. Az életet szeretni annyit jelent, mint Istent szeretni. A legnehezebb, de a legboldogítóbb dolog: szeretni ezt az életet, szenvedéseink, ártatlanul kapott szenvedéseink közepette is” – elmélkedett Pierre Bezuhov, miközben hadifogolyként hurcolták magukkal a Moszkvából visszavonuló franciák.

Az Anonim Alkoholisták alternatívájaként megalapítom a Faház Túlélőinek Szövetségét. Mostanában gyakran futok össze olyan emberekkel, akik a Pacsirtamező út menti éjjel-nappalban támasztották a pultot napszámra évekkel ezelőtt, de aztán, mint én, erős elhatározásból és/vagy valami sokkélményből kifolyólag feladták törzsvendég-státusukat. És ezek az emberek mind derűsnek, kiegyensúlyozottnak, letisztultnak látszanak. Megtanultuk a leckét…

Claude Hoper Bukowski a 9-es buszon utazik és ugyanolyan riadtan szemléli az embereket, mint amikor a sorozó bizottság felé tartott New York-ban.

A Las Vegas-i tömeggyilkos állítólag teljesen normális volt, anyagi gondoktól mentes nyugdíjas, aki ugyan rendszeresen vásárolt fegyvereket, de mindig legálisan. Apja viszont pszichopata volt, aki annak idején megszökött a börtönből. Mindazonáltal a posztumusz hírnévből neki is kijutott. Stephen Paddock beírta magát a 21. század szörnyetegei közé, 59 halottal és több mint 500 sebesülttel. Lehet, hogy csak ezt akarta? De lehet-e normális az, aki folyamatosan gyűjtögeti a fegyvereket? Hiszen azokat előbb-utóbb el kell sütni. Nemcsak a csehovi színpadon.

Miben hasonlítanak a politikusok és az álláshirdetők? Mindegyik úgy fogalmaz, hogy a lehető legkevesebben értsék, ellenben nagyon divatosnak tűnjön az üzenetük. Mindez azután jutott eszembe, hogy megnéztem egy FB-os álláshirdető oldalt, ahol éppen kontent-huszárt, copywriter-padawant és broadcast iránt érdeklődő kollégát, továbbá a youth culture bármely területén jártas újságírót keresnek…

Tigrisszem BTK? – kérdezi tőlem a postán a bélyegeket árusító hölgy.  Hát ez is van olyan jó, mint amikor azt hitték, hogy kényszer-cégem őrző-védő feladatokat lát el…

Úgy jártam, mint a Mese a 12 találatról hősei: 11 találatom volt a vb-selejtezőkkel, és 105 forinttal lettem gazdagabb. Még jó, hogy nem 13+1, mert akkor a 120 ezer forinttal megütött volna a guta. No nem baj, majd jönnek a jó kis totógyilkos olasz és angol meccsek…

Megnéztem a Rodin életéről szóló legújabb filmet. Persze ennek is a Mester és Camille Claudel szerelme állt a középpontjában, sok újat nem mondott róla. Legfeljebb az ember azon gondolkozik el, hogy meddig terjedhet egy ember testi-lelki birtoklásvágya a másik emberrel szemben? Hogyan lehet valaki múzsa, alkotótárs, mester, tanítvány, szerető egy személyben úgy, hogy az eggyé válás ne jusson el egyik fél számára sem a kifosztottság érzéséig? És vajon az Érzékek Kapui megelőzik-e a Pokol Kapuját, vagy belőle nyílnak? Közben olvasom, hogy a FB nem hajlandó reklámozni egy trevisói Rodin-kiállítást, amelynek a Csók az emblémája, mert túl "merésznek" tartja. Visszatérünk a viktoriánus korba?

Éles csengetés zavarja meg már megint délutáni sziesztámat. Hátgerinc-fuvolázó (© Majakovszkij) női hang Dormeo ágytakarókat kínál.

Pályázatot írok ki keresztény-nemzeti daljátékra, amely lerántja a leplet Soros György sátánista összeesküvéséről. A főszerepet Marilyn Mansonnak ajánljom fel, váltott szereposztásban Alice Cooperrel.

Lakossági felhívásként kaptam meg egy hallókészülékgyártó cég ajánlatát ingyenes hallásvizsgálatra. Szerencsére még nem szorulok rá, ellenben tudnám ajánlani nemzeti konzultáció helyett a nemzeti hallásszűrést, hátha egyszer elérjük, hogy népünk nemcsak azt hallja meg, amit akar, hanem azt is, amit kell.

Egy napon távozott az élők sorából a 60-as évekből itt maradt ripacs táncdalénekes, Gusztáv és Mézgáék atyja, és egy régi kedves Kollégám. A táncdalénekesről, akiről már gimnáziumi zenetanárunk is megmondta, hogy hamis, leginkább az jut eszembe, amikor a 90-es években a Szigeten volt egy táncdalfesztivál-sátor, ahol fellépett, és az előzőleg végetért Tankcsapda-rajongók berontottak oda, és rázták a rőzsét, meg V-betűztek ritmusra „Laci, Laci” felkiáltással. Gusztáv és Mézgáék atyjáról egy rövidfilm, amikor Gusztáv elmegy bevásárolni a nagyáruházba, mindent összevásárol, csak azt nem, amiért ment, és a végén bedilizik, valamint egy nagyon kedves kamaszkori barátnőm, az első lány, akinél ott aludtam – vele néztük mindig a Mézgát, akkor már az Aladáros sorozat ment. Kollégámról, L.-ről az első kép, ami beugrik, az sovány, szakállas alakja, kacsázó járása, enyhén ironikus nevetése, no meg azok a hatalmas kolbászos kenyerek, amiket képes volt egy ügyelet alatt elfogyasztani, és csak akkor hízott meg, amikor leszokott a dohányzásról és elkezdett tökmagozni. Nagy klasszikus zenerajongó volt, különösen Mahlert és Rahmanyinovot szerette, én is tőle vettem fel a csodálatos szimfóniákat és zongoraversenyeket. Felesége egyike volt annak a három újságírónak, akit a hírügynökség külpolitikai szerkesztőségéből nyolc évvel ezelőtt elküldtek – még három hónapja volt hátra. Néhány évvel később L. újra nősült, de már nem tudott igazán új életet kezdeni.

Azt álmodtam, hogy jelentkeztem egy álláshirdetésre, de csak akkor kaptam volna meg a munkát, ha előtte áruismeretből vizsgázom. Azt azonban senki nem tudta megmondani, hogy milyen áruról van szó. Lehet, hogy hazaáruról, és ezért akadályozták meg a munkába lépésemet?

A brutális Csontembert délután vetítette az egyik filmcsatorna, 12-es karikával. Ehhez képest Show-s Mónika cukrászműsorához este fél 10-kor kiírták, hogy gyermekek csak szülői felügyelet mellett nézhetik…

Messziről jött szövetségi kapitányunk panaszkodik, hogy nagyszerű nemzeti válogatottunk nem kapta meg a kellő támogatást a közönségtől. Már arra is volt példa, több mint 60 évvel ezelőtt, hogy az akkori kapitány házát kis híján felgyújtották, és a játékosokat is lincselés fenyegette. Pedig akkor vb-döntőt játszottak. Két évvel később itthon elszabadult a pokol. Ez utóbbit még megérhetjük most is…

13-án, pénteken, amikor a fél város közlekedése megbénult egy hálózati hiba miatt, a HÉV két fontos csomópontján kínálgatták az ingyenes kormánybulvárt. Az emberek lehajtott fejjel, de legalábbis üveges tekintettel mentel el a néma rikkancsok mellett.

„De csendesen! A szép Ophelia jő” – Hamlet szerelme biztosan nem 135 km/órával közeledett…

Sokadszorra is megnéztük Életemmel a Körhintát, és ezúttal sem tudtunk tőle szabadulni. Amikor az ember már sokszor látott egy filmet, van ereje arra, hogy olyan dolgokra figyeljen fel, amire korábban nem, vagy kevésbé. Így voltam most a közelképek sokaságával, Törőcsik Mari, Soós Imre, Barsi Béla, Szirtes Ádám és néha Kiss Manyi félelmetes arcjátékával, a csendekkel, és nem utolsósorban a látszólag tökéletesen ismert táncjelenettel. A szerelmesek arca az egyre gyorsuló körforgásban nem csupán szabadságvágyat, dühöt, elszántságot fejezett ki, hogy valaha hihetetlen szexuális extázist is. Mindezt 1955-ben merte megláttatni a szereplőkben Fábri Zoltán és operatőre, Hegyi Barnabás…

„Minden olyan gondolat, amelynek óriási következményei vannak, mindig egyszerű…ha a becstelen emberek kapcsolatba lépnek egymással és nagy erőt alkotnak, akkor a becsületes embereknek is csupán ugyanezt kell tenniük” – mondja Pierre Bezuhov a Háború és béke epilógusában. (II./576. old). Lehet, hogy nálunk csak a gazemberek olvasnak Tolsztojt?

Ha már Máltán is felrobbantják az oknyomozó újságírókat, hová tart a világ? Persze mi mást is kutatott volna Daphne Galizia, mint a korrupciós összefonódásokat? Akkor mi, magyar írástudók. még szerencsések vagyunk, azokat, akiket nem lehet vagy nem érdemes megvenni „csak” ellehetetleníteni próbálják, igaz, azt elég nagy sikerrel teszik.

Némi felújításra szorult 18 éves hi-fi tornyom lemezjátszója. Ékszíj-, lejátszókar-, tűcsere, valamint sebesség-beállítás. Próbaüzemhez a szerviz embere Jean-Michel Jarre Oxigene-jét hozta, ami furcsán nyávogott. Az ilyesmire kiskorom óta borzasztóan érzékeny vagyok. Másik lemezt kértem, erre hozott valami avantgardost, amelyben alig-alig voltak kivehető, konkrét dallamok, amelyek elárulták volna, hogy minden rendben van-e a hangzással. Miután ezt sem fogadtam el MEÓ-nak, elővette a Led Zeppelin 1-et. No ez már szólt rendesen, ahogy kell! Így aztán folytathatom LP-hallgatásaimat, onnan, ahol abbahagytam, az 50 éve megjelent The Piper At The Gates of Dawn-nal, rajta az Interstellar Overdrive-val…Ellenben az új kar nem tud kikapcsolni a lefutó sáv végén. Hátha így majd meghallhatok, ha elég türelmes vagyok, mindenféle „titkos üzeneteket”…

Egy jövőbe látó konferencián kipróbáltam egy 3D-s szemüveget, amellyel elkalandozhattam a Tejúton, a Homunculus Nebulában. Csak azt nem tudtam meg, hogy a Tejúton belül én hol vagyok, mekkora vagyok, és vagyok-e egyáltalán.

Ugyanott, egy arcfelismerő kamera prototípusa 36-50 évesnek elemzett ki. Már érdemes volt beleállni a látószögébe – 61 évesen.

A londoni Future Laboratory elnökvezére, aki ugyancsak ezen a konferencián szólalt fel, ugyanazt a nevet viseli, mint az 1970-es években „manchesteri rémként” elhíresült sorozatgyilkos. Amikor a tanácskozásra készülve rákerestem a névre, az első Google-oldal csak ez utóbbit adta ki. A gyilkosok ideje ma is tart.

„Embert, akinek nincs szabadsága, nem lehet másképpen elképzelni, csak halottnak” – vélekedik Lev Tolsztoj a Háború és béke utolsó oldalain.

Valóságos revelációként élik meg a sátánt kiáltó nemzeti paranoidok, hogy minden rossznak az atyja még legjobb pillanatában is bűnt követett el, mert nem szívjóságból, hanem adóelkerülés végett tette milliárdjait alapítványokba. Mintha nem ezt tenné a világ számos milliárdosa. Vespasianus császár óta tudjuk, hogy a pénznek nincs szaga, tehát ha adóelkerülés miatt végez valaki jótékony és mecénás-tevékenységet, a végeredmény ugyanaz, mintha azt korlátlan humanizmusból tenné. De ő legalább a saját pénzét fektette be non-profitba és nem a közét lopta el szemrebbenés nélkül saját passzióira, mint azok, akik sátánt kiáltanak felé.

Kedvenc sorsjegyárusom, tekintettel régi barátságunkra, elmesélte, hogy amióta új főnökük van, érezhetően kevesebb a nyertes sorsjegy. Közben a góré meg egyfolytában cseszteti őket, hogy adjanak el többet, mert szerinte „minden embernek van 500 forintja sorsjegyre”. Persze Katikával szemben is elfogultságot jelenthetnek be, hiszen valamikor egy mozgássérülteket támogató alapítványnál dolgozott, természetesen S.Gy. pénzén…

Néhány év után ismét visszaköltöztek erkélyünkre a cinkék. Alig telt el 1-2 hét, állandó kosztosok lettek, reggeltől késő délutánig jönnek szotyolára és cinkegombócra, amit egy régi afrikai maszkra akasztottunk fel a könnyebb hozzáférés érdekében, a kis tálkába kitett vízbe pedig nemegyszer meg is fürdenek. Minden reggel napkelte után várjuk őket, tüneményes alakjukkal, csicsergésükkel, kíváncsi mozdulataikkal vidámítják meg napjainkat, jó őket elnézni hosszú percekig. Kapunk tőlük egy kis természetközeliséget…

194.500 forintot keres az átlagmagyar – olvasom az Indexen a KSH augusztusi statisztikáját. Ezúton kérem tisztelt Átlagmagyar urat, hogy jelöljön be ismerősként a FB-on, hogy találkozhassunk. De csakis fényképes felkérést jelzek vissza.

Volt idő, amikor magyarok milliói „a lábukkal szavaztak”. Aztán jött egy korszak, amikor „villanyoltással”. Manapság divatba jött a „repülőjeggyel” voksolás. Javaslom továbbá az „apró csíkokra tépés” praktikus módszerét.

„Munkám kész. Nem lehet a sírba lökni/belőle is csírázik a jövő./Már csak úgy tudtok megmarni, leköpni,/mint anyja emlőjét a csecsemő” – írta Weöres Sándor. Van már egy éve is, hogy elkezdtem olvasni az Elhagyott verseket. Október a nagy könyvek befejezésének hónapja.

Domina fodrászat, kozmetika, műköröm – virít a felirat a szeszgyárbontás miatt ostromállapotú Folyamőr utca egy házsarkán. Tessék mondani, korbácsolást, kikötözést és tűsarokkal való taposást is vállalnak?

Drágulnak az élelmiszerek – vallotta be a statisztikai hivatal. Már a rezsicsökkentés óta folyamatosan. Valamikor már nekik is illett észrevenni.

Piaci agitátorokba ütközünk. Folyik a stand előtt a vita, hogy van-e Soros-terv, vagy nincs. Életem felteszi az egyetlen lehetséges kérdést: „Hol lehet olvasni?”. „Mindenhol” – válaszol egy hatvanas úr a stand mögül. „Kicsit konkrétabban?” – kérdezem. „Fent van az interneten Sorosnak egy 68-as interjúja az amerikai tv-ben”. „68-as? Tudja, hány éve volt 68?” . Nincs válasz. Segítek. „49 éve”. „Hát csak úgy mondom” – feleli az úr, de nem hagyom békén. „Szóval hol olvasható pontosan, szó szerint a Soros-terv?” „Keressen rá az interneten”. „Nézze uram, én beszélek néhány nyelvet, köztük az angolt is, és sehol nem találtam, pedig ennél kevésbé fontos dolgokat is meg szoktam találni. Mondja meg a linket, és azonnal elolvasom.” „Most fejből nem jut eszembe” – hangzott a felelet. Nekem viszont eszembe jutott  erről egy régi, kissé szétszórt kollégám, aki azzal indokolta, hogy nem hívott fel néhány fontos riportalany ügyében, mert elvesztette a mobilszámomat. A baj csupán az volt, hogy akkoriban még nem volt mobilom… No meg eszembe jutott az Annie Hall híres jelenete, amikor a mozi előtti nagyokos Marshall McLuhanra hivatkozik. Kár, hogy én nem tudom úgy előhívni a várakozók közül S.Gy.-t, aki közölné: „Uram, Ön egyetlen soromat sem olvasta…”

„Mi ez a helyi citerazenekar, amely üdvözli a pályára lépő csapatokat?” – tette fel a kérdést a stadionban szóló zenéről a Digisport kommentátora a Napoli-Inter olasz bajnoki második félidejének kezdetén. Ha engem kérdez, megmondom neki, hogy ez a The Who Baba O’Riley című dalának nyitánya volt, az 1971-es alapművük, a Who’s Next nyitódalából. A citera pedig Lowrey TBO-1 orgona, amelyet Pete Townshend szólaltatott meg.

Október 23-án a meteorológiai előrejelzés miatt mind a forradalom, mind pedig a prófétált őszi zavargások elmaradtak. Ellenben megtudtuk, hogy immár a „sötét oldalhoz” tartozunk. „The lunatic is on the grass…” – dúdoltam magamban, mivel sztárvars-ügyben jelentősek az elmaradásaim, miközben OKÜ újabb lépést tett affelé, hogy a politika koronázatlan Andrew Lloyd Webberévé legyen, mert ő is csak tiszta forrásból tud meríteni. Ezért inkább wellness-ünnepet tartottunk, és törzshelyünkön gyönyörködtünk egy nádszálkarcsú, meseszép fekete lányban, aki szerelmesen ölelte magához a medencében skandináv kedvesét, majd élveztük az immár mindennapossá vált cinkeinváziót erkélyünkön.

Palermóban futball-csapat alakult a menekültekből, hamarosan neveznek egy alacsony osztályú bajnokságba. Edzőjük Toto Schillaci, az 1990-es vb gólkirálya, aki csóró tolvajgyerekből lett világhírű futballista. Svédországban bejutott egy kurd menekültek által alapított csapat az első osztályba. Elvégre olyan országról beszélünk, amelynek leghíresebb focistája egy bosnyák bevándorló gyermeke.

Egészen hihetetlen megvilágosodásoknak és eszme-cseréknek vagyunk szem- és fültanúi hazánkban. Mivel nekem mindenről eszembe jut valami, ahogyan azt szeretteim és kevésbé szeretteim is megállapították már, ezúttal egy 60-as évekbeli római történetet idézek fel. Akkoriban Olaszországban egy-egy újabb kormányválságtól a szemük se rebbent az embereknek és éppen ezért a politikusokat is a „helyükön kezelték”. Egyszer azonban belebotlottunk egy taxisba, aki igencsak ki volt akadva az „onorevolékra”, azaz a tiszteletre méltókra (ez minden parlamenti képviselő megszólítása). Az volt a véleménye kormánypártiakról és ellenzékiekről egyaránt, hogy mindegyiket csak a bársonyszék (poltrona) érdekli és el kellene zavarni valamennyit. Itáliában azért előfordult néhányszor az elmúlt 50 évben, hogy egy egész politikai osztályt rúgtak alfélen, miközben nem akarták az új helyzetet sem rendszerváltásnak, sem forradalomnak eladni. És közben mindig demokrácia maradt…

Egykori lakótelepi házunk előtt, a Szentendrei úton, a küszöb mellett láttam egy hajléktalant, szőnyegén egy hatalmas, piros vekkerórával. Még nem szakadt el teljesen az élettől, ha számít neki az idő.

Elolvastam életem egyik legszörnyűbb könyvét, Daniel Keyes Az érintés című regényét. Egy kisvárosi radioaktív baleset, amelynek mértékét senki sem tudja, vagy senki nem akarja tudomásul venni, hogyan válik ellenőrizhetetlen hisztériává, hogyan válik a szájról szájra terjedő rémhír, amit még a szenzációhajhász sajtó is táplál és a pánikkeltők mellé áll, kiközösítéssé, szinte embervadászattá, miközeb a történet középpontjába kerülő házaspár csak életet akar magának és soha meg nem születő gyermekének. Hogyan mételyez meg egy „egészségesnek” hitt közösséget a bizonytalanság, a féligazságok során, hogyan válnak mások szemében a „gonosz erőivé” olyan emberek, akiket egy véletlen amúgy is pusztulásra ítélt. Nevezhetjük őket sugárfertőzötteknek, leprásoknak, migránsoknak, vagy csak egyszerűen „másoknak”. A virágot Algernonnak szerzője 1970-ben írta ezt a könyvét. A várost ezúttal Elginnek hívják, amelyből az USÁ-ban legalább nyolc van, a házaspárt pedig Starkéknak…

Állítólag Konfuciusz azt ajánlja az Oroszlánoknak, hogy ne utálják embetársaikat, mert azokat utáljuk, akik legyőztek minket. Nem emlékszem, hogy valaha is legyőztek volna, bár kétségtelen, hogy utálatom fő tárgya (nemcsak az enyém) megpróbálta…

45 forint a tojás darabára. Senki sem tudja, hogy miért, de annyi. Biztosan az élharchoz szükséges nemzeti hozzájárulási adót számolták hozzá.

A katalánok kikiáltották a köztársaságot. Nálunk sem ártana, de egy kicsit jobban, mint azt 27 évvel ezelőtt kikeresztelkedett moszkovita Szűrös Mátyás tette.

Meddig terjed az önzés határa? Mikor válik világossá számunkra, hogy jól szerettük-e gyermekeinket, vagy hogy jó gyermekeik vagyunk-e szüleinknek? Meg tudunk-e bocsájtani és mennyit ér a megbocsájtásunk? Számon kérhetjük-e máson saját boldogtalanságunkat, önbecsülés-hiányunkat? Ingmar Bergman őszi szonátáját néztük meg Életemmel.

„Ott van még a Gyula? ha igen, kérdezd meg tőle, hogy kivegyem-e a csülköt!” – jön egy váratlan SMS. Gyula se égen, se földön, még Tóthottó sem az ismeretségi körömben. De azért a csülköt kivehetik. Pékné, csülökpörkölt, csülkös bableves, bármelyik jöhet…

„Mit nézel? Ne engem nézz!” – hörög rám egy csöves az aluljárós vegyesboltban. Éppen szigetelőt keresek a szélvihar ellen, amely úgy csapkodta éjjel a bejárati ajtónkat, mint egy skóciai kísértetkastélyban. Lehet, hogy olyan szigetelő sem ártana, ami megvéd az egyre elviselhetetlenebb külvilág ellen…

Cinkefotó: Benke Rita