GNL911

Kétféleképpen ismert a világban a Marx név: az egyik Karl, vagy Károly, ahogy tetszik, a tudományos szocializmusnak mondott ideológia megalapozója, A Tőke szerzője, akit a gyakorlatban csupán „vulgarizáltak” követői; a másik pedig egy komédiás család neve, akiknek népszerűsége túlnőtt az előzőn. Olyannyira, hogy 1968-ban a balos diákok körében terjedt is egy mondás: „Marxista vagyok, a Groucho frakcióból.”

A Marx-fivérek – születési sorrendben Chico, Harpo, Groucho, Zeppo és Gummo – forradalmasították a 20. században a szórakoztatóipart. Pompásan tudták elegyíteni a hagyományos börleszket, a helyzetkomikumot, a zenebohócokat megszégyenítő bravúros hangszerparádéikat – mindenekelőtt a zongorista Chico, és a hárfás-szájharmonikás Harpo – a szellemes párbeszédekkel, az ironikus replikákkal, amelyeknek nagymestere Groucho volt.  „Nem felejtek el soha egyetlen arcot sem. Az önével kívételt teszek”. „Megállapodtam a legyekkel. Nem avatkoznak bele az én dolgaimba, én pedig nem sétálok a plafonon.” És sorolhatnánk a végtelenségig….(azért még idézünk egy-két klasszikust tőle)

A Marxok elzászi zsidó családból származtak. Apjuk, Simon, akit Frenchie-nek neveztek Amerikában, szabó volt. A New York-i Lower East Side-i lakásában dolgozott, míg a gyerekek a közeli bordélyokban zongoráztak, kizsebelték a részegeket, vagy a Hudson folyóban fürödtek. „A bar-micvómra alig emlékszem, bár ez az a pillanat, amikor egy gyermek férfi lesz, és a zsinagógában beszédet mond, amelyben megköszöni szüleinek, hogy megszülethetett. A családban azonban nem akadt senki, aki négy sort is le tudott volna írni, ezért a mama néhány centért megvásárolt egy kész beszédet” – idézte fel a jeles eseményt Groucho.

Minnie, a mama, énekesi pályára szánta őket, de hamar észrevette, hogy szórakoztatóbbak a színpadon, amikor vicceket mondanak. A nagy áttörést egy texasi saloon jelentette, ahol az öt gyerek hihetetlen szövegekkel, kétértelműségekkel varázsolták a közönséget. A folytatás már a Broadway volt, majd Hollywood következett. Ekkor váltottak nevet is: Leonard-ból Chico, Adolphe-ból Harpo (ő később Arthurra változtatta valódi nevét, de nem Hitler miatt, mint azt a legenda tartja, hanem egy show-bizniszbeli névazonosság miatt), Juliusból Groucho, Miltonból Gummo, Herbertből pedig Zeppo lett. Apjuk, akik nem vitte sokra szabóként, foglalkozást váltott és fiai menedzsere lett.

Igen hamar kialakították saját figuráikat. Chico lett a naívnak látszó, mégis agyafúrt olasz (felvett akcentusa fogalommá vált), Harpo a néma, aki leginkább megmaradt a bohóc- és mímes eszközöknél, Groucho pedig a neveletlen, akinek mindenkihez van egy rossz szava. Zeppo és Gummo nem tudott ennyire karakteres lenni. Gummo filmeken már nem játszott velük, Zeppónak pedig az 1933-as Kacsaleves volt az utolsó szereplése.

A 30-as évek elejétől egymást követték ragyogó bohózataik, a Majomüzlet (1931), a Lótollak (1932), a már említett Kacsaleves, a talán legnépszerűbb Botrány az operában (1935), A cirkuszban (1939), Irány a Vadnyugat (1940) és nem utolsósorban az Egy éjszaka Casablancában. (1946). Ezt a fergeteges paródiát állítólag azért készítették, hogy Chico ki tudja fizetni a lóverseny-fogadásokból származó adósságait. A filmet rossz néven vette a Warner Bros, amely három évvel korábban forgalmazta az „igazi” Casablancát, és meg akarta tiltani Marxéknak, hogy a Casablanca szót használják. Grouchóék levélben válaszoltak erre a lépésre és felhívták Warnerék figyelmét, hogy ők sokkal előbb voltak „Bros”, mint a Warner, tehát ők inkább perelhetnének. A levélben még azt is beleírták, hogy az átlag néző minden bizonnyal észre fogja venni a különbséget Harpo és Ingrid Bergman között. Amúgy nem ez volt az első „nézeteltérés” közöttük. Egyszer Jack Warner gúnyosan megjegyezte: hogy hívhatnak valakit Marxnak Karl Marx után? Mire Groucho nem késlekedett a válasszal: Hogy hívhatnak valakit Jack-nek a Hasfelmetsző után?

1949-ben készítették utolsó filmjüket, a Love Happy-t. Groucho ezután tv-sztár lett, rendszeresen szerepelt a rádióban, és írásai is fenntartották hírnevét. Harpo tovább folytatta bohóckarrierjét két golfparti között, Chico pedig zongorájához menekült, amikor éppen nem a lovin vagy egy kaszinóban verte el a pénzét.

Kétségtelen, hogy Groucho figurája maradt meg legjobban az emlékezetben, utánozhatatlan, szarkasztikus humorával, de még groteszk mozgásával, előrehajoló, hosszú léptű járásával. Jellemző, hogy amikor egyszer a 90-es években állítólagos jeti-nyomokat találtak a Himajábában, és a lábnyomok egymástól igen távol voltak, az egyik szakértő azt mondta: „Vagy három méter magas, vagy pedig úgy megy, mint Groucho Marx.”  Halálának 40. évfordulójára újra kiadják önéletrajzi könyvét, a Groucho and Me-t, amely 1959-ben jelent meg először. Megírásának körülményeiről a szerző „elárulta”, hogy azokon a hosszú órákon át írta, amíg a felesége öltözködött…

Julius Marx az ötödik eleminél hagyott fel a tanulással, de később, autodidakta és sokat olvasó emberként, sokoldalú tehetségével, kemény kritikáival a hatalom és az erőszak minden formájával szemben, egy új, klasszikus, keserűségében is vigasztaló zsidó humorral és nonszensszel fűszerezett stílus megteremtésével hihetetlen hatással volt az amerikai és európai értelmiségre. Kulturális referencia volt Andy Warhol számára, Federico Fellini és René Clair filmet szeretett volna vele forgatni, rajongott érte Jack Kerouac, Eugéne Ionesco, Bette Davis, Robert Redford. Nem is szólva Woody Allenről, aki szinte az ő köpenyéből bújt ki. Nem véletlen, hogy amikor a Manhattan híres jelenetében magnóra módja, hogy miért érdemes élni, akkor első helyen Grouchót említi…De még a „szószátyár” Roberto Benigni is sokat merített belőle.

A szemüveges, festett bajuszú, szüntelenül szivarozó Groucho nyegleségbe burkolt gyilkos iróniával vette célba a korrupt politikusokat, a csalókat, a magukat mindenhatónak vélő akadémikusokat, a világ hatalmasait, köztük Hitlert. A Kacsaleves például olyan telitalálat volt – éppen a Führer hatalomra jutása után jelent meg – hogy a náci Németországban és Olaszországban egyből betiltották. Groucho  stílusa azért lett hosszú életű, mert nem kímélt egyetlen társadalmi réteget sem. Még saját pénztelen családjából is gúnyt űzött. „Apám szabó volt, de ezt a véleményt csak önmagával osztotta meg” – mondta, utalva arra, hogy többnyire elfuserálta a tőle rendelt ruhákat. Önmagát úgy jellemezte, mint „akadályt a világ szerkezetében”. Mint színészt, egy rakás szerencsétlenségnek tartotta magát, és bevallotta, hogy pályájuk kezdetén fivéreivel olyan helyeken dolgoztak, ahová nem is temetkeznének, még akkor sem, ha ingyen sírhelyet és sírkövet kaptak volna.

Nagy pénzeket keresett, de nem takarékoskodott. Az 1929-es válság idején így beszélt anyagi helyzetéről: „Egyes ismerőseim milliókat vesztettek. Én szerencsésebb voltam, csak 240 ezer dollárom úszott el. Csak ennyi pénzem volt.”

A sors iróniája, hogy halálhírét elhomályosította Elvis Presley, aki három nappal korábban halt meg nála. Bár augusztus 19 nem lett olyan nemzetközi gyásznap, mint augusztus 16, Groucho Marx elméje azóta is tartós érték. Álljon itt végezetül néhány bölcs, ma is aktuális mondása:

„A politika a zűrzavar állandó keresésének és megtalálásának tudománya, amely rendszerint rossz diagnózist állít fel és ezért rosszak a gyógymódjai is.”

„Egy fekete macska, amely átmegy előtted az úton, azt jelenti, hogy megy valahová.”

„Nem gond, ha valaki megöregszik. Csak elég sokáig kell hozzá élni.”

„A katonai intelligencia fogalomzavar”.

„Egy módon lehet megtudni egy emberről, hogy becsületes. Meg kell kérdezni tőle. Ha igennel válaszol, biztosan gazember.”

„A televízió nagyon nevelő hatású. Valahányszor bekapcsolják, átmegyek a másik szobába és előveszek egy könyvet.”

„Ezek az elveim, de ha nem tetszenek, vannak mások is”.