GNL911

Amerikába megyek és beiratkozom egy nagy egyetemre. A bőség zavara fogad, azt sem tudom, melyik szakot vegyem fel. Kapok egy szobát a kollégium legfelső emeletén, ahonnan el lehet látni egészen az óceánig. A campus valóságos igazi város, ahol el lehet tévedni, egyik végében még verőfényes a napsütés, a másik végében pedig szakad az eső. Több tornatermet is meglátogatok, az egyikben hatalmas vita folyik, a másikban rock-koncerten tombolnak, a harmadikban pedig éppen a kosárlabda-csapatot toborozzák. Mivel a gimnáziumban magam is játszottam, jelentkezem, de sajnos túlságosan kicsinek tartanak, irányítónak pedig nem vagyok elég ügyes. Közben több helyütt látom a házirendet, ami elég szigorúnak tűnik – ébresztő reggel ötkor, utána reggeli torna stb. – de nem veszem komolyan. Egészen addig, amíg késő este érkezem vissza a szobámba, és éppen telefonálni akarok Életemnek, hogy itt vagyok – ugyanis a tudta nélkül jöttem el a tengerentúlra – amikor közlik velem, hogy takarodó után már tilos telefonálni. Ráadásul ekkor tudom meg, hogy lesz egy férfi szobatársam is, és kötelező pizsamában aludni. Meg is bánom rögtön a nagy szabadságvágyamat…

Az éjszaka kellős közepén saját ágyamban akarnak kétszer is megfojtani. Először puszta kézzel, aztán egy párnával. Nem sikerül.

Életemmel egy orvosi igazolásért megyünk. Hosszas várakozás után megjelenik az illetékes orvos alsógatyában, és egy forrásban lévő musttal teli üveget kínál nekünk, mint az igazolás feltételét. Közben engem faggat, hogy járok-e pszichológushoz. Hiába bizonygatom neki, hogy nincsen szükségem rá, mert Életemmel csodálatos a kapcsolatunk, mindent meg tudunk beszélni és amúgy is stabil a lelkiéletem. De csak erősködik, és Életem úgy dönt, hogy veszni hagyjuk az igazolást, mert félő, hogy agyonütöm ezt az elmebeteg dokit, és akkor tényleg el kell mennem egy pszichológushoz, méghozzá mindjárt törvényszékihez…

Bemenekülünk egy benzinkút kávézójába egy nagy vihar elől, de körülöttünk csak úgy csapkodnak a villámok. Végül az egyik belevág egy benzintartályba, a hatalmas robbanástól kishíján menedékünk is összeomlik, mi mégis angyali türelemmel várjuk a vihar végét.

Szöknöm kell egy kollégiumból, szerencsére tanítványaim segítenek, még arra is gondot fordítanak, hogy kimentsem onnan értékes festményeimet. Az utolsó pillanatban azonban áramszünet következik be, így csak sötétben tapogatva tudok kiosonni a házból, hónom alatt néhány képpel, amelyek nem is biztos, hogy az enyémek.

Egy idegen városban filmfesztivált rendeznek, moziról mozira kell járnom, hogy megnézzem a filmeket, de többször eltévedek, elkésem, pedig a végén nekem kell összegző előadást tartanom. Mivel sok mindenről lemaradtam, pusztán a címek alapján próbálom kitalálni, hogy egyes filmek miről szóltak, milyen volt a rendezés, a dramaturgia, milyen vizuális eszközöket használtak. A legnagyobb meglepetésemre mindenki a legnagyobb ámulattal hallgat. Vagy sikerült ráhibáznom, vagy tökéletes az asszociációs képességem, vagy mások sem látták a filmeket…

Otthonunkban ismét nagy a sürgés-forgás, ezúttal a fűtőtesteket akarjuk kicserélni. Az egyik mesterember meglátja a lemezjátszómat és a lemezeimet és javasolja, hogy hallgassunk valami szép zenét. Sajnos elromlott, mondom neki. Sebaj, mondja, ő ahhoz is ért, és pillanatok alatt darabokra szedi a hi-fi tornyomat, majd megígéri, hogy a legtökéletesebb hangzású cuccot csinál belőle. Volt már szerencsém ilyenhez egy lemezbemutatón, valóban lenyűgőzően szól, csupán az a kérdés, hogy miből fogom kifizetni…