Göbölyös N. László irodalmi alkotásai, esszéi, publicisztikai írásai

2017. augusztus 15. 07:04 - Göbölyös N. László

Punk-romantika, bibliás démonok – Nick Cave: Let Love In (1993)

nick-cave_let-love-in2-768x768.jpg

Fekete, még megfésülten is viharvertnek ható haj, ceruza-alkat, amit a sötét, hosszú zakó tovább soványít, sápadt arcból lázasan égő szemek. A legnyugodtabb pillanatában is azt érzékelteti a színpadról, hogy ezer időzített pokolgép munkál benne, daloló démonok, akiknek erővonalaival behálózza hallgatóságát. A XX.század utolsó évtizedeinek legszuggesztívebb rock-előadója – már ha egyáltalán le lehet szűkíteni erre a műfajra Nick Cave-ot, aki kísértetiesen mély fekvésű hangján bibliával a kezében káromkodik és nem riad vissza a punk-köntösbe öltöztetett romantikától sem.

 

Mire Cave (szülőföldjén, Ausztráliában „kájv”-nak ejtik) eljutott odáig, hogy a „független” rock mítosza legyen, nem kis utat tett meg. Szigorú anglikán családban nőtt fel, irodalomtanár apjától és könyvtáros anyjától megkapta élete nagy szellemi indíttatását, közben templomi kórusban énekelt, ugyanakkor az iskolában annyira kilógott a sorból, hogy 13 éves korában szülei kénytelenek voltak egy melbourne-i kollégiumba küldeni. Nick azonban ahelyett, hogy mórest tanult volna, itt „kanászodott el” végleg – felfedezte a zenét. Itt kötött máig tartó barátságot Mick Harvey dobos-gitárossal, akivel 1973-ban megalakították a Boys Next Door együttest, amely ugyanolyan őrült társaságnak számított néhány évvel később az ötödik kontinensen, mint Angliában a The Clash.

 

Az együttes 1980-ban felvette a Birthday Party nevet, és előbb Londonba, majd Nyugat-Berlinbe költöztek, amely akkortájt az alternatív művészet egyik központja volt: agyament írók, filmesek, zenészek, képzőművészek telepedtek le a városban azokban az években David Bowie-tól Baksa Soós Jánosig. Ez tökéletesen megjelent Nick-nek, mert a zene számára csak a legtöbbekhez eljuttatható médium volt. Ő legalább ennyire tartotta magát írónak, aki nemcsak a rock-dalszövegekkel emelkedett költői magaslatokra, hanem figyelemre méltó kis prózai írásokkal, drámai jelenetekkel és egyfelvonásosokkal, sőt filmforgatókönyvekkel is felhívta magára a figyelmet. 1988-ban, mintegy mutatva, hogy mindezek a próbálkozásai egy egységes munkásság része, összegyűjtve jelentette meg őket Tintakirály (King Ink) címmel. Amikor pedig egy évvel később megjelent első regénye, a magyarra már a 90-es évek közepén lefordított És a szamár meglátta az Úrnak angyalát, a kritikusoknak sem az jutott eszébe, hogy „megint egy rocker, aki író akar lenni”, sőt (másik véglet, de nem teljesen érdemtelen), egyesek egyenesen Gabriel García Márquez Száz év magányához hasonlították a könyvet. És akkor már a filmvásznon is sokan találkozhattak vele: önmagát alakította Wim Wenders Berlin felett az ég...című filmjében, és fegyencet játszott a John Hillcoat rendezte A civil halottak szellemeiben. (Ghosts of The Civil Dead).

 

Közben pedig a nyugat-berlini rock egyik legfontosabb bandájává nőtte ki magát a Birthday Partyt felváltó új zenekara, a Bad Seeds, amelynek létrejöttében kulcsszerepe volt Blixa Bargeldnek, a helyi Einstürzende Neubauten együttes vezetőjének, aki két évtizeden át vállalta a kétlakiságot a két bandában. Ezekben az években Cave lemezeit elsősorban a dühödt depressziós hangulatok jellemzik (From Here To Eternity, 1984, The First Born Is Dead 1985, Your Funeral My Trial, 1986), de bedobott egy feldolgozás-lemezt is, a Kicking Against The Pricks-et, amelyen a Hey Joe, a Velvet Underground-féle All Tomorrow Parties mellett elfértek John Lee Hooker és Leadbelly, Johnny Cash és Roy Orbison dalai, sőt még Gene Pitney Something's Gotten Hold Of My Heart-ja és a The Carnival Is Over, amelyet nagyanyáink még Valahol a Volga mentén címmel ismertek. De ez ugyanúgy „beleillett” Nick kiszámíthatatlanságába, mint az, hogy a Tender Prey (1989) című albuma után, amelyen a The Mercy Seat azt a szörnyű érzést írja-üvölti ki, amit egy villamosszékben kivégzett haláltusájáról tíz évvel később a Halálsoron című film olyan plasztikus-naturalistán bemutat, még a Fal leomlása előtt elmenekült Brazíliába és készített egy keresztény hangvételű lemezt, a The Good Sont.

 

Mire 1993 végére elkészült a Let Love In című albummal, egyik legnagyobb sikerével, már túl volt több viharos szerelmi viszonyon, köztük  Lydia Lunch-csal az extrém amerikai énekes-költőnő-színésznővel, és az akkoriban felbukkanó angol rockerlánnyal, P.J. Harvey-jal. A lemezt viszont már nagyrészt új szerelme, Susie Bick ihlette, aki később ikreket szült neki (Egyikük, Arthur, 2015-ben LSD-hatás alatt lezuhant egy 20 méter magas szikláról és szörnyethalt 15 évesen…)

 

A borító azért árulkodik arról, hogy itt aligha rózsacsokros-holdfényreszketős szerelemről van szó. A félmeztelen Cave, a mellkasára tetovált lemezcímmel olyan révülten néz fel az égre, mintha most készülne mártíromságára, miközben az izzó vörös háttér inkább a Pokol örök tüzére asszociáltat.

 

Cave-nak mindig remek érzéke volt a nyitódal megválasztásához, ezúttal a Do You Love Me? a bomba, amelynek második része zárja az albumot. „Megtaláltam benne Istent, és vele minden ördögét” - énekli Cave nevéhez méltóan a mélyből, (de profundis), - az egésznek van valami dühödt zsolozsma-jellege - miközben lidérces basszus indít, egy félig rock-os, félig sanzonos zongora kavarog, belebeszél már-már kukkolóan a gitár, és refrén úgy cseng-bong, mint a minden versszak végén visszaköszönő harangok. Csak éppen azt nem tudjuk, hogy nászharang vagy lélekharang. A Nobody's Baby Now mintha zenéjében a 60-as évek Bob Dylanjét és Van Morrisonját idézné – egyszerre. A bariton lírát hamar felváltja a Loverman nyomasztó, majd agresszív rémülettel teli dala, amelyben félig suttogott fohászok, a végítélet messze-zengő kalapácsa, a lelküket vonszoló elkárhozottak kórusa figyelmeztet: a Sötétség Ura az ajtóban áll, és ha nem vigyázol, még ágyadba is bebújik és elszereti kedvesedet. A dal a Metallica-rajongóknak is ismerős lehet a Garage Inc.-en hallható feldolgozásból...

 

A Jangle Jack egy, a levegővétellel spóroló punk-kirohanás. A Red Right Hand azoktól szól, akiket belevittek a Kísértésbe, de nem szabadítottak meg. Az ál-csendes blues légköréből, és orgonabetétjéből azonnal beugrik a The Doors – játsszunk el a gondolattal, miképp szólalt volna meg ez a dal Jim Morrison hangján. (Persze, Cave is egyike azoknak, akit kikiáltottak Morrison utódának. Holott Jim Morrison is csak egy van, Nick Cave is csak egy van...)

 

A tisztességes házból való Nick keringőzni is tud: I Let The Love in – engedjétek hozzám a Szerelmet, még akkor is, ha tudom: ez a büntetésem minden korábbi bűnömért. A Thirsty Dog megint a „háromakkordos döngölők” világát hozza, miközben az énekes extatikus állapotban bocsánatot kér minden bűnért a háborútól egészen addig, hogy elfelejtett szeretkezni. Az Ain't Gonna Rain Anymore melankolikusan búcsúzik egy „lányformát öltött vihartól”, míg a Lay Me Now az egyetlen dal, amelyet minden drámaisága ellenére sem lehet komolyan venni: Nick a gyász álszentségeit nevetteti ki a feketébbnél feketébben. És eljött a záróakkord, a Do You Love Me part 2, amely alaposan lelassítja az eredeti ritmust, alig-alig halljuk a gitárt, Cave hangja vonóskar-szőnyegen lépked: ha az első rész volt a zsolozsma, akkor ez a gyónás, a gyermekkorig visszamenőleg. És még ezután is szeretsz, akkor biztosan szeretsz...

 Cave már több mint három évtizede felállított egy mércét és azt nemigen veri le. A The Boatman's Call (1997), a No More Shall We Part (2000), vagy az Abattoir Blues/The Lyre of Orpheus (2004) amelyet már Bargeld nélkül vett fel a Bad Seeds, méltó a korábbi évek  csúcsteljesítményeihez.  A Grinderman-kísérlet után a 2010-es években újra a „rossz magok” kísérik Cave-ot, aki következetesen járja tovább a maga sötétséggel is felszabadító útját.

 Nick Cave 1994 május 7-én járt először Budapesten. A Petőfi Csarnok szabadtéri koncertjére az Önök rock-történésze úgy ment el, előző nap önhatalmúlag vette le bokájáról a fekvőgipszet. Legközelebb 1997-ben az Erkel Színházban lépett fel a Barlangok (szent) Miklósa, ez volt legmegrázóbb, leginkább ember közeli estje. 2001-ben az Olimpiai Csarnokban sem okozott csalódást, 2005-ben viszont sajnos, művészetéhez méltatlanul, csak egy apró, mintegy mellékes elemévé fokozták a Sziget-zsibvásár zajos, olajfüstös hangzavarának. Mit tagadjam, a 2013-as visszatérését nem kockáztattam meg ugyanott…

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://elmehunyor.blog.hu/api/trackback/id/tr9912724054

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
Göbölyös N. László irodalmi alkotásai, esszéi, publicisztikai írásai