GNL911

Mint demilitarizált övezet, sosem voltam még egyetlen légiparádén sem. A mostanában évek óta folyó Air Race-ekből is csak annyi érdekelt, hogy egyik kezdeményezője, B. Péter valamikor általános iskolai osztálytársam volt. Azért július 1-i sétánkon láttunk néhány kunsztot az Árpád-hídról, másnap pedig egészen a Margit-hídig merészkedtünk. Nekem a legjobban a kondenzcsíkok átalakulása tetszett, olyan körökké váltak, mint amikor valaki kilélegez egy jointot.

Hadrianus császár immár véglegesen beköltözött Óbudára. Életem szerint a Fő téren felállított szobra olyan, mintha a feje szövetminta-szeletekből állna. El is kelne néhány morzsa az ő bölcsességéből és szerénységéből.

A liftben elszórt szemét felvétele olyan, mint a népfelkelés ÖKU ellen. Mindenki a másikra vár.

Kedvenc wellnessünk megváltoztatta a nevét Aphroditéről egy számunkra ismeretlen gyümölcsre. Mint a bohócarcú recepciós lánytól megtudtam, a főnökség szerint az Aphrodité név túl nőies, és emiatt a férfiak esetleg félnek lejönni ide. Most hallom először, hogy férfiak félnek a Szerelem Istennőjétől. Mi azért így is jól éreztük magunkat Életemmel, különösen akkor, amikor egy fehérbőrű, vörös szakállas fiatalember és kávészínű gyönyörű kedvese szeretetteli mosolyt küldött felénk, megosztva velünk egymás közti gyengéd érzelmeiket is.

„Hiúság minden és csalás, csak ez a végtelen ég nem az” – sóhajtott fel a sebesült Andrej Bolkonszkij az austerlitzi csatamezőn. Negyvenhárom év után újraolvasom a Háború és békét.

Magyarország kedvenc állatai a bűnbak, az aranyborjú és az évente tízszer nyírható birka. Főleg dögkeselyű- és görénykörökben.

Kedvenc szupermarketemben napok óta olyan hanggal nyílik-zárul folyamatosan az ajtó, mint Drakula végső hörgése. „Ez a halál kapuja” – mondja egy fiatal eladó. Vajon a rémfilmek írói nem gondoltak még egy ilyen megoldásra? Démon-casting a pultok között!

Fogkímélő omlós sertés tepertőt kínál egy házias húsbolt. Igazuk van, a koleszterin le van szarva!

Az Amerikai Függetlenség Napján megtudtuk szüleimmel, hogy vezetékes telefonszámainkon, amelyek 25 éve élnek és változatlanok, előfizetők nem kapcsolhatók. Hamarosan azt is megtudtam, hogy a máskor hibátlanul működő hibabejelentő számán sem kapcsolható előfizető. Megjöttek a migráns marslakók!

„Ha iszol, meghalsz. Ha nem iszol, akkor is” (Hrabal: Sörgyári capriccio). „Ha homokba fúrod a fejed, megfulladsz. Ha mély levegőt veszel, akkor is.” (Magyarország, 2017).

Sokat jártam életemben külföldön, de sohasem éreztem honvágyat, talán azért nem, mert mindenütt jól tudtam érezni magamat, és tudtam, hogy hazatérek. Most viszont egyre erősödő vágyat érzek egy olyan hon iránt, ahol élni hagyják az embereket. 

„Büdös nigger geci, takarodj innen a redvesbe, még azt sem tudod, hogy mi az a babgulyás” – ordít egy nyáriasan jól öltözött, rendezett külsejű, ittasnak egyáltalán nem, de elsőre elmebetegnek sem látszó, legfeljebb negyvenes fehér férfi a Margit-hídi HÉV-megállóban. Döngő léptekkel vonul végig a peronon, és folyamatosan ordít, szavai lassan a semmibe vesznek. Az egész megállóban, sem fent, sem lent, egyetlen színesbőrűt sem láttam…bár, mint tudjuk, valamennyien azok vagyunk, különben nem látszanánk…

ÖKU kormánya folyamatosan csökkenti a rezsinket, miközben Soros fondorlatos aknamunkával folyamatosan emeli az élelmiszerárainkat. Mi pedig mindannyian királyfik vagyunk, akik háromszor hágják meg a csúf erdei boszorkányt…

A vezérlő az egyik pénteki igehirdetése során kijelentette, hogy nem kellett volna hat évvel ezelőtt Kadhafit megölni. Azt a Kadhafit, aki 43 éven át terrorizálta népét, aki terroristákat képzett ki, akinek minden megszólalása vagy közröhejt, vagy elborzadást váltott ki. Azt a Kadhafit, aki olyan betegesen rettegett ellenségeitől, hogy minden éjjel máshol verette fel forradalmi vezéri sátrát. Azt a Kadhafit, aki csakis annak köszönhette hosszú országlását, hogy országa olajnagyhatalom volt és az olaj sokáig felülírt minden más érdeket. ÖKU-nak azonban olaja sincsen. De még aludhat sivatagban.

Minderről egy régi sztori jut eszembe. 1985-ben, kiküldött tudósítóként dolgoztam Rómában, és egyik délben egy kis trattoriában ebédeltem. Amikor a tulaj megtudta, hogy magyar vagyok, megjelent egy liter vörös borral, és szóval tartott, amíg táplálkoztam, közben pedig szorgalmasan töltögetett. Persze szó esett politikáról is, demokráciáról, diktatúráról. Akkoriban ők az előbbihez, mi az utóbbihoz tartoztunk. „Uram, ne értsen félre, én nem vagyok fasiszta, de ebben az országban akkor volt utoljára rend, amikor Mussolini volt a főnök” – mondta. Nem értettem félre. Azért a Duce is elég csúnyán végezte…

Egy szabadtéri blues-fesztiválon kis híján 5000-est adok a csaposnak 500 helyett, szerencsére van annyira becsületes, hogy figyelmeztet. A két papírpénz – egyik régebbi, a másik „felújított” – erősen hasonlít egymásra. Lehet, hogy ez is egy titkos adóemelés, csak még nem tudunk róla.

Cigányasszony közmunkások söpörnek a szomszédos szupermarket körül. Az egyiket még egy hat éve körüli, csodahajú kislány is segíti. Nem lehet elég korán életre nevelni. Egy másik egy fiatal férfinak arról kezd mesélni, hogy egy ember hatezer évvel ezelőtt különleges révületben megírta az egész emberiség történetét. Megállok, hogy halljam a folytatást, de láthatóan zavarja őt a jelenlétem, így egyelőre nem tudom meg, hogy milyen apokalipszis vár ránk.

Míg Pierre Bezuhovot beavatták a pétervári szabadkőműves testvériségbe, Óbudán leszakadt az ég. A gróf megindult a megtisztulás felé. „Ha meghalsz, mindent megtudsz, vagy abbahagyod a kérdezgetést.”

Ki kellene terjeszteni a „coming out” műfaját. A cezaromániásokra és a nárcisztikusokra, a notórius hazudozókra és a szolgalelkűekre, a gyávákra, a paranoiásokra és a potenciális gyilkosokra, továbbá a rasszistákra és a pénz megszállottjaira. Mindjárt világosabban látnánk mindennapi dolgainkat, és a melegekkel sem foglalkozna többé senki.

A minap láttunk egy 1970-ben készült filmet, a Mérsékelt égövet, amelyben játszott egy másik régi osztálytársam, G.Marcell. Csak egy évig jártunk egy osztályba, talán harmadikban, a filmben 14 éves volt, és rekedtes hangjáról ismertem rá, ami már nyolcévesen is jellemző volt rá. Az osztály egyik bohóca volt, aki a legváratlanabb pillanatokban örvendeztetett meg minket valami telibe találó bemondással. Lehet, hogy így keresték meg a filmesek, bár a film egyáltalán nem volt vicces. Aztán rádöbbentem, hogy azonos az elismert Shakespeare-ológus irodalmárral. Még eggyel több nagy ember, akivel valaha iskolában egy levegőt szívtunk.

Budapesten lassan akkora szelek fújnak, hogy Chicago is megirigyelhetné. Ekkora áramlatok akár nagytakarítást is végezhetnének.

Láttunk egy portréfilmet Hubay Miklósról, erről az igaz európai emberről, akit volt szerencsém személyesen ismerni. Közös nagy szerelmünkben, Itáliában kalauzolt Velencétől Firenzén át Rómáig. Ez utóbbiban gyermekkorom színhelyei tűntek fel: a Piazza Farnese, a Campo de’ Fiori piaca, a Piazza Navona, az Angyalvár, ahol Életemmel már szerelmünk hajnalán jártunk és azóta többször is. De a film legmeghatóbb pillanata az volt, amikor Hubay megemlítette az Antica Latteriát a Vicolo del Gallo 4 szám alatt, amelynek ősidők óta Signora Anna a vezetője. Ott volt már a 60-as évek második felében, amikor a Római Magyar Akadémián éltünk szüleimmel, és 2015-ben még találkoztunk vele Életemmel, filmen is megörökítettük őt. Másnap utána néztem az interneten, sosem hittem volna, hogy ilyen nevezetes helyre jártunk éveken át a piacra igyekezve, római útikalauzok ajánlják, sőt, még egy lírai élménybeszámolót is olvastam róla 2000-es évekből, amely egy íróiskola számára készült. Hubay arról is mesélt, hogy az olasz emberek figyelme, szeretete egyedülálló a világon, egy-két találkozás után, ha évek múltán újra látnak, megismernek és szívből örülnek neked. Talán ezért is imádjuk őket ennyire mi is.

A bohócarcú Alexandra a wellness-ben minden alkalommal megkérdezi tőlem, hogy hanyas számú szekrényt kérek. Én minden alkalommal azt felelem, hogy mindegy. Ő pedig következetesen a 33-ast adja nekem. A 33 kétszeresen isteni szám, de ha összeadjuk 3+3=6, akkor a bölcsesség száma. A 33-ról megtudtam, hogy a „Mesterek száma”. Pedig valójában születési számaim nyomán én csak 30-asra vagyok jogosult, igaz, az egyfajta szellemi felsőbbrendűséget és meditációra való hajlamot jelent. Egy szó, mint száz: ezekből a számokból semmiképpen sem jövök ki rosszul. Jut eszembe: hamarosan 61 éves leszek, márpedig 6+1= 7, szintén isteni szám. De azért nem felejtem el, hogy halandó vagyok…

Miközben milliárdok mennek el gyűlöletkeltésre és állítólagos sportcélokra, emberek, gyerekek halnak meg, mert egyik kórházból a másikba szállítják őket. És e gyilkosságok előidézőiben annyi becsület sincsen, hogy legalább sajnálkozásukat fejezzék ki, hanem még el is ütik „tréfával” a bajokat. Azért még mielőtt néhány elkeseredett hozzátartozó meglincseli őket, figyelmükbe ajánlanám Marie-Antoinette királyné esetét, aki arra a figyelmeztetésre, hogy „nincs az embereknek kenyerük”, azt kérdezte: „Miért nem esznek kalácsot?” Amikor pedig az embereknél elszakadt a cérna, az események színhelyétől elzárt férje azt írta naplójába: „Ma nem történt semmi”. Négy évvel később aztán nyakukon érezték a történelmet…

Amikor meglátjuk a bunkó újgazdagot, aki lánya esküvőjére még a násznépet is limuzinokkal szállítja, legfeljebb gúnyos mosollyal nyugtázzuk. Csakhogy Magyarország a bunkó újgazdagok vég nélküli lakodalmává vált…

Nagyanyám mesélt nekem egy példázatot egy fiúról, aki kezet emelt az anyjára, de a sors lesújtott rá: abban a pillanatban megbénult a keze. Innentől kezdve csak felemelt kézzel látta őt ország-világ, és mindenki tudta, hogy ő az, aki…Valami hasonló sorscsapást szívesen látnék az ország jelenlegi urai arcán: amikor eljön, lehetőleg evilági  nagy számonkérés ideje, mindegyikük arcára faggyon rá a cinikus, jobb esetben csak ostona vigyor. És akkor mindenki tudná, aki eddig még nem tudta volna, hogy ők azok…

Kedvenc házbeli kutyásom asszonyával utazom együtt a liftben. Panaszkodik, hogy a férjének mennyire fáj a dereka, több csigolyája odavan. Megkérdezem tőle, hogy hány éves az ura. És akkor esem majdnem hanyatt, amikor közli, hogy 63. Vagyis alig 2 évvel idősebb nálam. Pedig azt hittem, hogy minimum egy tízessel, vagy inkább 15-tel. Akkor én hálát adhatok a számomra legalábbis kétes  személyazonosságú Teremtőnek, hogy koromról legfeljebb ritkuló ezüstös hajam tanúskodik?  

Másnap a piacon az egyik gyümölcsös őstermelő hölgy „fiatalembernek” titulál. Ezért már érdemes volt szombaton reggel korán kelni. Mellesleg az asszonyról kiderül, hogy szintén mindössze két évvel idősebb nálam. Életem figyelmeztetett, amikor először vettem nála sárgabarackot, és utólag úgy beszéltem róla, hogy „néni”. „Legfeljebb kortársunk” – mondta. Neki lett igaza. De a fiatalember akkor is én vagyok…

Arab család Óbudán, három gyönyörű gyerekkel. A legkisebb, karonülő baba rögtön szemkontaktusba lép Életemmel, majd „győzelem” jelet mutat neki. Ezt látták volna a nemzeti paranoiások…

Már a FB-on is feltűnnek a pénzcsalók. Engem egy olyan ürge jelölt be ismerősnek, aki magát az Emírségek egyik bankja vezetőjének tüntette fel, és nagy közös üzletet lebegtetett meg előttem. Válaszolni erre már nem tudtam, lehet, hogy a FB is kiszúrta és letiltotta. Szerencsére sok ilyennel találkoztam már, nem tudnak átverni. De ők ezt nem tudják…Azért az e-mail-es szélhámosok sem nyugszanak. Egyik reggel két hitelajánlatot kaptam, valamint egy francia asszony tört magyarsággal írt segélykérését a diagnosztizált nyelvrákjának gyógyítására.

Óbudai Társaskör, pszicho-dráma vígjáték, nem is olyan vicces, ráismerünk korábbi párkapcsolatainkra. A szünetben a büfépultnál várakozunk, mögöttünk egy fiatalember ifjú kedvesének hatalmas hévvel magyarázza a klasszikus drámai hármas egység mibenlétét, ennek túlélését a modern színházban, illetve megszegését ügyes dramaturgiai fogásokkal, hogy mégis fenntartsák a szabályt. Egy pillanatra az Annie Hall mozijelenetében éreztük magukat. Igaz, én nem tudtam volna odavonszolni sem Arisztotelészt, sem Nicolas Boileaut, de azért az utóbbitól még tudtam volna idézni, hogy „Qu'en un lieu, qu'en un jour, un seul fait accompli/Tienne jusqu'à la fin le théâtre rempli.” , azaz „Egy helyen, egy napon, egyetlen történet/végig tele tartja a színháztermet.” Valószínű, hogy az ifjú bölcsész dobott volna egy hátast…Arra viszont nem tudtam rájönni, hogy mit keresett a darab elején a King Crimsontól a Ladies of The Road, az amúgy lírai-spirituális Island album egyetlen igazán durva felvétele…

Margitsziget, 2017 július. Láttunk gyönyörűen rendbehozott sétányokat, kerteket, a legcsodásabb fáknak megtudtuk nevét, eredetét – kár, hogy a korukat csak megbecsülni lehet – megöleltük Ikerplatánjainkat, hogy erőt és gyógyulást hozzanak. Megcsodáltuk a szökőkutat, hűsöltünk sugarainak visszaverődésében. Láttunk egy fiatalembert, akinek jobb felkarjára a meztelenül lovagoló Lady Godiva volt tetoválva és egy neccharisnyás lányt, akinek jobb combjáról Jim Morrison és egy arctalan kísértet nézett vissza. Láttunk két férfi melegpárt – az egyik egymásba karolva jött velünk szemben, a másik a fűben heverészett – sok felszabadult gyereket és kutyát, és a terrorelhárítók fekete harckocsiját, és a géppisztolyok fegyvereseket a Margitsziget déli bejáratánál, hogy biztosan ne féljünk semmitől, miközben Fiaim egykori stadionjából, amelyet most bulizónának alakítottak át, a Piedone főcímzenéje szólt. „Kerítés mögött fegyveresek/Fáklyával kezükben/Nem tudom, őriznek vagy kísérnek/Parázzsal szemükben”(Hobo)

Ellentétben a frakcióvezetővel, aki szerint a magyar ingyenélő és iszákos – nem mondom, van ilyen – úgy vélem, hogy egyik jellemző nemzeti karakterünk, hogy nem szeretünk a saját portánk előtt söpörni. A közös területeken pedig még kevésbé. Ennek jelét láttam ismét a liftünkben. Költözők-felújítók hagyták ott összes dzsuvájukat a faforgástól a porzsáktartalomig.

A napkitörés nekem felfokozott kreativitást hozott, álmatlansággal és fejgörccsel együtt. Ezek szerint még mindig nem lélegzem teljesen együtt az univerzummal. Vagy már túlságosan is?

A hírérték fontos meghatározója az érintettség – alapszabály a médiában. Arról nem szoktam beszélni tanítványaimnak, hogy az újságíró személyes érintettsége is fontos lehet, ha túllép a magánérdeken. Ez az előnye a bloggerkedésnek, hiszen itt a szubjektum nem lehet kizáró ok. Mindez onnan jutott eszembe, hogy olvastam egy reggel a hírt a la Repubblicában, hogy erdőtűz pusztít Ostiában, a Castel Fusano tengerparti fürdőhely melletti pineák között. A 60-as évek második felében szüleimmel idejártunk minden nyáron a tengerre, tavasszal és ősszel pedig gyakran voltak a fenyvesek között összejöveteleink barátainkkal. Amikor megláttam a fotókat, összeszorult a szívem. Talán azért is, mert Rómát máig jelenidejűként élem meg.

Rejtélyesnek mondanak egy névtelen plakátot, amely fizetős hirdetőoszlopra került: „A nép nem betiltható, de a kormány leváltható!”. (Szerintem erősebb lenne úgy, hogy „be nem tiltható”, de ez részletkérdés). Láttunk már ilyen az emberiség történetében. Máig bizonytalan „a mené tekel ufárszin” megrendelője és kivitelezője. Az üzenet azonban kísértetiesen hasonlít. Akárcsak az óhéber és a magyar nyelv. Menné tek el….

Lassan odáig süllyedek, hogy örülnék a FB-on néhány cukimuki cicamicának, vagy „egyemmegacsöppszívét” baba-videónak, olyan mennyiségben kapom ÖKU képes felét a legkülönbözőbb pózokban, grimaszokban és környezetekben. Persze ez akár pozitív fejleményt is jelenthet népünk hócipő-telítettség szintjében.

Üzleti ügyben jártam egykori egyetemem utcájában, amelyet akkoriban még Pesti Barnabás utcának neveztek. Innen kellett bemenni a francia tanszékre, és az Egyetemi Színpadra egyaránt. Mindkettőn csodás dolgokat szívtam magamba, Süpek Ottó Villon-előadásaitól Korompai János Baudelaire- és Maupassant-szemináriumain át Mme. Kelemen rendkívül élvezetes nyelvészeti óráiig a „tanszéken”, míg az Egyetemi Színpad nekem máig Cseh Tamást, a Minit, magyar és külföldi avantgárd színházi kísérleteket (a szolnokiak Játszma vége-előadása, és egy finn egyetemi társulat Marat-Sade-ja igen mély nyomot hagyott bennem) és nem utolsósorban a Bodográf filmklubot jelentette, amely megtanította nekem a némafilm egész történetét a „csak bőgni tudó” Lillian Gish-től (ez persze nem igaz) az Andalúziai kutyáig. Abba már belenyugodtam, (tehetek mást?) hogy most a helyén egy egyházi gimnázium működik, az viszont fáj, hogy a sarkán egy gyorsétterem terpeszkedik, a legszomorúbb azonban, hogy az egykori bölcsészkari olvasóterem, ahol órákat töltöttünk el tanulással, vizsgákra készüléssel, és ahol nagy barátságok és szerelmek is szövődtek (itt randevúztunk rendszeresen gyermekeim leendő Anyjával), most teljesen lecsupaszítva, üresen, koszosan tárva-nyitva áll. „Kiadó irodahelyiség” – áll rajta. Régen jártam erre, de most úgy éreztem, hogy fiatalkorom egy részét lopták el…

Őrizetbe vettek egy fiatal magyar hackert, aki egy rendszerhibára mutatott rá akciójával. Egyelőre segítő szándékkal. Posványoson pedig egy lányt tepertek le hajánál fogva és hátracsavart kézzel vezettek ki, mert kifütyülte ÖKU-t. Nem baj, fiúk, kreáljatok csak mártírokat!

Apasági ügyben exhumálták Salvador Dalí földi maradványait. A Mester még holtában sem tagadta meg szürrealista mivoltát. Legendás égnek meredő bajsza teljesen épen maradt…Az ABC spanyol lap szerint egy 1965-ös New York-i filmfelvételen Dalí megjósolta, hogy egyszer ki fogják hantolni. Lehet, hogy a hír mégis igaz?

És megint a hírérték: Földrengés az Égei-tengeren, amely Rhódosz és Kósz szigetét is érintette. Mindkét hely nagyon kellemes nekünk: Életemnek itt sikerült legyőznie félelmét a víztől és tanult meg a kallitheai öbölben úszni kilenc évvel ezelőtt. Ugyannak az utazásnak során zarándokoltunk el Kósz szigetére, ahol hajdan az orvosok őse, Hippokrátész gyógyított. Életem természetgyógyászi pályája ezután teljesedett ki. Egy a hajdani szentélyben szabadon talált kő azóta is hálószobánkat erősíti több millió éves energiájával.

Egy 15 éves nápolyi lányt megerőszakoltak egy strandon, ő azonban a FB-on keresztül felismerte és lebuktatta őket, mert voltak olyan ostobák, hogy feltettek magukról aznapi vigyorgó tengerparti fotókat. Hiúságuk elnyerte méltó büntetésüket…

A mellettünk lévő két lépcsőházban három hete nincsen gáz, 120 lakásban nem tudnak főzni. Előző hónapban ugyanis a gázvezetékek cseréjével egyidőben a gázcsapokat is ellenőrizni, vagy cserélni kellett az egész háztömbben, majd csináltak egy nyomáspróbát, hogy minden rendben van-e. Csakhogy e két lépcsőházban ez érvénytelen volt, mert néhányan nem voltak hajlandók az ellenőrzésben részt venni. Mi több, a pótnyomáspróbán sem. Hiába, a Szomszédok lakótelepi harmóniája, amelyből kiutálják a kellemetlenkedőket,  még az illúziónál is több…

A nosztalgiacsatornán levetítették a Különös vadászat című szocialista kémtörténetet, amelynek képregény változatát még a 60-as években a Pajtás újságban olvastam. Akkor élveztem a fordulatos történetet a Nyugatról hazadobott árva magyar fiatalemberről, aki egy rakétázó katonatiszt húgának elcsábításával próbál szupertitkos dokumentumokhoz jutni. Most, egy 1972-ben készült, hiányos logikájú film láttán (a főkém nyugatnémet vadásznak álcázott egykori magyar tömeggyilkos a vészkorszakból) úgy éreztem, hogy elég móricka a sztori a Dunán úszva érkező kémtől, a szigorúan bizalmas tervrajzokat lakásán, az asztalon kiterítve hagyó tisztig. Így omlanak össze a gyermekkor illúziói. Persze akkor nem tudtam, hogy az egyik szerző a „kékfényes” Szabó, a pártállami média egyik rettegett figurája, aki – becsületére legyen módon – legalább kiszállt a sajtóból a rendszerváltáskor. Egyszer találkoztam vele, talán Dobogókőn, az egykori IM-főszerkesztővel, B-P.Krisztinával jöttek, aki munkaadóm is volt, amikor a lapnak külsőztem. Akkor már nem volt benne semmi félelmetes, nem úgy, mint a Kék Fényben, amelyben Nagymamám rendszeresen összekeverte őt a „bűnhözőkkel”. Amúgy a tv-film óne zsenír lenyúlta Emersonék Tarkusának több részletét, sőt, a Blood, Sweat & Tears-től a Symphony For The Devilt is. Ellenben a film báli jelenetében a Palace szálló zenekara a Love Is Blue-t játssza, amelyet mi is játszottunk annak idején a gimis bandánkkal a „kindermacher” blokkok keretében.

Úgy látszik, mostanában minden filmből a zene ragad meg elsősorban. Az egyébként kiváló Billy Elliott-ban és a T.Rex-dalok mozgatták meg először a képzeletemet és az emlékeimet a 70-es évekből, pedig soha nem voltam nagy rajongójuk. És persze bejött a London Calling, amely a bányászsztrájk brutális szétverésének brutális képsorait kísérte.

A FB napok óta ÖKU kalapján röhög. Az lesz majd a szép, amikor majd történelmünk röhögve búcsúzik az ő rovott múltjától.

Olaszországban egy testvérpár Trump-maszkban fosztogatta a bankautomatákat. Nálunk a rablók arcukat adják bűntettjeikhez…

Délutáni sziesztámból vert fel a csengetés. Két fiatal kopasz rendőr akart néhány kérdést feltenni. Most még nem engem kerestek, csupán egy emeleti lakás albérlői után érdeklődtek, akik állítólag eltűntek. Mi észre sem vettük, hogy lettek volna. Talán azért, mert az utóbbi néhány évben akkora volt a jövés-menés itt. A fiúk néhány udvarias kérdés után távoztak. Azért mégsem szeretem, ha az ajtóm előtt állnak. Aztán másnap találkoztam az említett emeleti lakás tulajdonosával, aki meglepetten hallotta, hogy ő feljelentést tett nemlétező albérlői ellen…Ugyancsak másnap találkoztam egy házban lakó idős hölggyel, aki némi szorongással mesélte, hogy az előző este ott járt két rendőr, és valakit kerestek az ő emeletükön. Vajon ott milyen ürüggyel csengettek be a látszólag teljesen szabályos, azonosítóval ellátott fiúk?

Még aznap újabb csengető jött: egy fiatalember keresett nálunk eladó lakást. (Nincs). Egyébként egy ingyenes technikai magazint osztogatott és úgy nézett ki, mint egy leselejtezett mormon hittérítő.

Egyre több értelmesnek hitt ember veszti a humorérzékét, egyre kevesebben értik az iróniát. Ez legalább annyira veszélyes a jövőre nézve, mint ÖKU diktatúra-építése.

Azt mondtam már, hogy a fekete szeder a legerotikusabb gyümölcs?