GNL911

Éppen harminc évvel ezelőtt, 1987. nyarán kaptam életem első olvasói levelét. A hajdan híres színes havi magazin, a Világ Ifjúsága azon a tavaszon kínált nekem lehetőséget, hogy írjak zenei témájú cikkeket a lapba. Az első cikkemet Paul Simonról írtam, akinek éppen akkoriban aratott világsikert a Graceland című csodálatos albuma. (Biztosan sokan ismerik ma is a You Can Call Ma Al klipjét, amelyet Chevy Chase-zel mókáznak végig…) Hamarosan egész rovatot, több oldalt kaptam a főszerkesztőtől, a néhai Sebes Tibortól, és bár sokat vitatkoztunk, mert én szívesebben írtam a rock nagy nemzedékéről, mint a futó sztárokról, („Mindig csak az öregek” – mondta Tibor, de aztán ő nevezett ezen először, hiszen idősebb volt az akkori „matuzsálemeknél” is) de együttműködésünknek csak a lap megszűnte vetett véget. És harminc évvel később, 2017. nyarán az egyik blogbejegyzésemre bejelentkezett a 2000. olvasóm, aki magát „Korunk egyik legnagyobb gondolkodójaként” aposztrofálta.

Máig emlékszem legelső levélírómra, Szügyi Rékának hívták, újlipótvárosi gimnazista lány volt, aki angol szakra készült, és Paul Simon volt a példaképe. Váltottunk néhány levelet, találkoztunk is, aztán elveszítettük egymást szem elől. Közben egyre több írásom jelent meg a Magyar Ifjúságban és az Ifjúsági Magazinban, majd tagja lettem a Polip kitűnő csapatának, amelyben ma a tv-ből ismert kiváló újságíró, sőt politikus is helyet kapott. És az írások, majd az egymás után megjelenő könyveim nyomán egyre több levelet kaptam, főleg tizenévesekről, akik egy-két levélváltás után szinte  a barátjuknak tekintettel, olyan dolgokat meséltek el magukról, hogy már-már kényelmetlen volt számomra ez a bizalom, amellyel igyekeztem nem visszaélni. De azért voltak idősebbek is, akikkel jókat vitatkoztunk a rock szépségein. Ezekből a levelezésekből – nem volt olyan, akinek ne válaszoltam volna – szép barátságok, és nem tagadom, szerelmek is kialakultak, amelyek, ha nem is szóltak egy életre, de szép emlékeket őrzök ezekről a találkozásokról. Egykori levélíróim között volt az Emírségekben dolgozó olajmérnök, biokertész, ezermester hajógépész, képzőművész, színészegyeztető, az egykori tizenévesek között van ma egyetemi tanár, író, filmrendező, kozmetikus, világutazó, ötgyermekes édesanya, az otthonszülés elkötelezett híve és néhány újságíró kolléga is. 

Persze már régen is akadtak olyanok, akik nemtetszésüket fejezték ki írásaimmal kapcsolatban. Életem első „halálos fenyegetését” a magyar DM/BB rajongóktól kaptam, mert némileg leszóltam kedvenceiket. Aztán az internet beindulásával a kézzel írott levelek száma egyre csökkent, de azért itt is lettek állandó olvasóim, pro és kontra egyaránt. Még a Magyar Netlapnál dolgoztam, amikor kifogtam egy – ma már úgy mondanánk – „trollt”, aki minden írásomba belekötött, ráadásul politikai oldalról. De valahányszor javasoltam neki, hogy találkozzunk személyesen, mindig kitért valami ürügggyel…

A blogjaim kapcsán sem panaszkodhatom a visszhangtalanságra. Ritkán élek a moderálás eszközével, többnyire csak gyűlöletbeszéd esetében, vagy ha egyes kommentelők már olyan személyeskedő vitába keverednek egymással, hogy feleslegesnek látom fórumot adni nekik. Vannak, akik hibákra figyelmeztetnek, ezekért hálás vagyok, a hangnemért nem mindig, de hát nem lehet mindenki úriember/úrinő…Persze a legjobban azok esnek, amelyekben a kommentelő arról ír, hogy a cikkem mit indított el benne, vagy ha felidéz valami korábbi írásomat, könyvemet, ami sokat jelentett neki. És sokszor nagyon jókat szórakozom az egyes "jeligéken", Cseke László Farmotoros gilisztája időnként sírva kérhetné a receptet.

Köszönöm, kedves 2000.! Ajándékul csak annyit tudok átnyújtani, hogy megörökítem ebben az írásban nick-edet. Remélem, lesznek további követőid…