Göbölyös N. László irodalmi alkotásai, esszéi, publicisztikai írásai

2017. július 04. 05:50 - Göbölyös N. László

Élőszóval, muzsikával

Hírháttereim 13.

zappa.jpg

Még 1988-ban történt, a Magyar Ifjúságtól küldtek a Petőfi Csarnokba a Jerusalem nevű svéd hard-rock banda koncertjére. Akkoriban elég sok kemény együttes választott magának Bibliára utaló neveket, így hát nem gyanakodtam semmire. Aztán amikor az énekes-gitáros Ulf Christiansson szám közben elkezdett „hallelujázni”, és körülöttem a közönség nagy része égnek emelt kezekkel, révült tekintettel ismételgette a frontember szavait, kezdtem gyanút fogni. Így találkoztam életemben először a „keresztény rock-kal”. (Később tudtam meg, hogy a Hit Gyülekezete hívta meg a zenekart. A közösségről addig csak annyit hallottam, hogy Budaörsön működik, és szívesen térítenek meg drogosokat). A zenei élmény közepesnél jobb volt, de a sok fohászkodás a végén már kezdett az idegeimre menni. Mindegy, végig kellett várnom, mivel interjút vártak tőlem Ulffal, aki nagyon kedves és készséges volt, a legrázósabb kérdésem elől sem tért ki. Megköszöntem neki a beszélgetést, és távozni készültem, de nem engedett. „Szereted Jézust?” – tette fel a nagy kérdést. Valamit motyogtam, hogy tisztelem őt, mint minden tiszta szívű gondolkodót, de válaszom természetesen nem elégítette ki őt. „Neked még sötétség uralkodik a szívedben, ezért nem engeded közel magadhoz Jézust” – jelentette ki a svéd rocker-hitszónok, és a következő fél órában próbált meggyőzni arról, hogy mennyire fontos lelkünket felajánlani a Megváltónak. Miután látta megátalkodott ellenállásomat, feladta, és csupán annyit kért, hogy imádkozhasson értem. Átölelt és közben elmondott egy szép hosszú imát – ez volt a szabadulásom ára. Azóta sem tudott senki sem megtéríteni és valószínűleg ez már így is marad.

Ha már keresztény, akkor nem feledhetem el ugyancsak a Pecsában a Christian Death koncertjét: ennél sötétebb, és a maga nemében brutálisabb metált soha nem hallottam. Ha hívő lennék, valószínűleg azt hittem volna az énekes Valor Kandról, hogy „megszállta az ördög”, a teljes önkívületig fokozta előadásmódján, szinte a szemünk láttára esett szét testileg-lelkileg – minden külső trükk nélkül. Aztán amikor beszélgetésünkre került sor a buli után bő fél órával, egy szelíd arcú, teljesen normális beszédű és gondolkodású fiú ült le mellém a színpad szélére – erről fotónk is van.

Ugyanez nem volt elmondható Edward Ka-Spelről, a Legendary Pink Dots vezéregyéniségéről. Az angol-holland underground banda koncertje, amely az egyik korai Hungarocarrot fesztivál csúcspontja volt, éjfélkor kezdődött, és olyan dimenziókba szállította a közönséget, hogy minden szer nélkül megtapasztalhattuk egy LSD-szerű „utazás” jótékony hatásait. Egyik kedves kolléganőmmel szinte végig a földön fekve, egymás kezét fogva hallgattuk ezt a sűrű,  váratlan fordulatokkal teli zenét. Amikor aztán minden lecsendesedett, és Edward hajlandó volt fogadni engem, úgy éreztem, ez a dimenzióutazás folytatódik, csak ő néhány zónával előbbre tart, mint én…

A DDT esetében viszont a vodka is segített abban, hogy közelebb hozzuk a tajgai sámán-varázslattal vegyes orosz szatírikus humort. Jurij Sevcsuk, akinek együttese zenében számomra leginkább Zappa Mothers-ét idézte, kitűnő előadónak bizonyult, még azok is pontosan értették mimikája, egyszemélyes mozgásszínháza által, hogy miről szólnak a dalai, akik nem beszéltek oroszul. Az interjúra nagy erőkkel mozgósítottam korábban középfokúnak mondható orosz tudásomat, amely a Jurával való vodkázástól megtámogatva számomra is meglepő magasságokba szökkent. Beszélgetésünkbe és kortyolgatásunkba egy idő után belefolyt W.Gazember stb…is (ő, kak izvesztno, a Szojuzban tanult annak idején), hogy mi lett a vége, arra már nem emlékszem kristálytisztán…

Nem volt viszont az égvilágon semmi misztikus Alice Cooperben. Hatalmasakat hahotáztunk a „horror-rock” atyjával a Hilton egyik szobájában, ahol személyesen égette porig a mesét a 18. századi boszorkányról és annak reinkarnációjáról – egy telefonkönyből nézték ki menedzserével a nevet. Hogy nyomatékot adjon annak, hogy mennyire szerepnek tekinti színpadi énjét, ha zenéjéről, koncertjeiről volt szó, kizárólag egyes szám harmadik személyben beszélt Alice Cooperről.

Egészen különleges találkozás-sorozat fűz a Scorpionshoz. Az öreg hannoveri rockerek 1986 nyarán léptek fel először Budapesten, néhány héttel a Queen után. Sokkal kisebb felhajtással, és legalább olyan jó bulit nyomtak az MTK-pályán, mint Freddie-ék a Népstadionban, sőt! Erre finoman céloztam is a Magyar Ifjúságnak írt tudósításomban, amelyet megelőzött egy kellemes, pózmentes sajtóbeszélgetés, de a szerkesztő kihúzta, mondván, felesleges a hasonlítgatás. 1992-es bulijukra már Nagyfiamat is elvittem a BS-be. Aztán jött 1996. Nyugodalmasnak tűnő délelőttön ülünk a Kurír szerkesztőségében, amikor hírnök jő a Multimédia Ltd. üzenetével. Délután fél 3-kor sajtótájékoztatót tart a Scorpions együttes európai turnéjáról, szeretettel várnak bennünket. A színhely a bécsi Hilton. Fotós barátommal, Morphóval ránézünk az óránkra: fél 12. „Jó, hogy nem negyed háromkor szólnak” – morgunk. Ekkor bal zsöllyéből megszólal a lap egyik sofőrje, Bajusz: „Ha gondoljátok, kiviszlek benneteket.”, Egymásra nézünk, félszavak nélkül is értjük egymást. Cucc fel, magnó zsebbe és tűz. Pilótánk játszi könnyedséggel átverekszi magát a városon a Köztársaság tértől az Osztapenkóig, onnantól kezdve csak lopva merünk ránézni a kilométerórára. A legszuperebb kocsikat is állva hagyjuk a sztrádán, arcunkra némi sápadtság ül ki, amit a feladat okozta adrenalin sikeresen enyhít. Egy szó, mint száz, délután 14 óra 25 perckor ott vagyunk a bécsi Hilton előtt, mire a fiúk, akiket már  jól ismerünk, elkezdik mondókájukat, ott ülünk az első sorban. Visszafelé már nem rohanunk ennyire, épségben haza kell érni, hogy meglegyen az anyagunk a másnapi lapba. Kösz, Bajusz!

Klaussal még egyszer beszélgettem, 1999-ben, az Omegához jött vendégszerepelni. A Hotel Acquincum halljában a frontember arról beszélt, hogy milyen nehéz a kelet-németek beilleszkedése, mert a német újraegyesítés után sokan azt hitték, hogy a Bundesben kánaán van és hogy jó lesz az a tessék-lássék meló is, amihez a DDR-ben hozzászoktak. (Még 87-ben találkoztam a nyugat-berlini protest-rockerrel, Udo Lindenberggel, aki az NDK-t csak „Deutsche Dramatische Republik”-ként emlegette, pedig még kalapot is ajándékozott Erich Honeckernek…).

Apropó, Omega! Ők meghatározók voltak a magyar rock-műveltségemben, életem első koncertje is hozzájuk fűződik: 1970. szeptember 4, Kisstadion, ez volt a Presser-Laux-féle csapat utolsó nagy bulija, előzenekar Nonstop és a klasszikus Neoton Fecóval, Som Lajossal és Cikivel…- és amikor Omegáék elkezdtek játszani, eleredt az eső, ha nem is olyan felhőszakadás-szerűen, mint 24 évvel később…megvolt tőlük a teljes lemezsorom, ott voltam több Kisstadionos bulijukon, és 1982-ben a 20 éves évfordulós BS-sorozat utolsó buliján, amely egy napot csúszott Brezsnyev temetése miatt. Így aztán magától értetődőnek tartottam, hogy amikor 1994-ben a Fiúk készültek a nagy Népstadion-koncertre, én legyek az, aki végiginterjúvolja a Nagy Ötöst. Mecky mérnöki pontossággal, nyomdakészen fogalmazott, Misi komoly volt és megfontolt, Ciki a dobosok egyszerűségével rajzolta meg saját portréját étterme egyik asztalánál, Elefánttal spirituális vizekre is eveztünk. És amikor egy kedvenc sztorit kértem tőlük, mindegyikük mondott valamit, aztán hozzátették: „Majd figyeld a Benkőt…” Igazuk lett: Lacinak csak egy kérdést tettem fel, az alapítás körülményeit szerettem volna feleleveníteni vele,  és onnantól kezdve Laciból két órán keresztül dőlt a szó – ő volt az első interjúalanyom, akinél utólag kellett a kérdéseket beiktatnom. Később vele futottam össze a legtöbbször, mivel az MTI-hez közel lakott, sőt, egy alkalommal még egy könyvheti dedikálásomra is eljött: a 60-as évek 45-ös fordulatszámon című kötetem 2003-ban június 12-én, Életem születésnapján jelent meg, és Laci is ezen a napon jött a világra, 12 évvel korábban…

Szinte szó szerint az utolsó pillanatban sikerült találkoznom az amerikai fekete spirituálé legendás alakjával, Orlandus Wilsonnal. A Golden Gate Quartet legrégibb tagja – 1934-ben lépett be a három évvel korábban alakult énekegyüttesbe – széparcú, gyapjas fehér hajú, szakállas öreg néger volt 1998-ban, amikor leültünk egy kis beszélgetésre. Most is előttem van a szoba (az öltöző), ahol találkoztunk, de a helyszínre egyszerűen nem emlékszem. 81 évesen is remekül nyomta a basszusszólamot, ő volt a szólistája egyik kedvencemnek, a Joshua Fit The Battle of Jerichónak. Előzőleg már láttam őket, 1977-ben az Erkel Színházban léptek fel, de abból a társulatból már csak ő maradt. 1998 szilveszterén aztán ő is távozott az élők sorából.

Lemaradtam viszont a személyes találkozásról Jimmy Millerrel, az angol rock egyik legzseniálisabb producerével, aki többek között a Rolling Stones sokak szerint legjobb (1968-73) korszakának lemezeit, továbbá a Traffic, a Blind Faith, és nem utolsósorban az LGT angliai felvételeit gondozta. 1993-as londoni utam idején megpróbáltam elérni őt, a Multimédiás Hegedűs Lacitól kaptam meg a telefonszámát. Amikor azt mondtam neki véletlenül a telefonba, hogy „sir”, nevetni kezdett: „Ne hívj engem sir-nek, én az apámat szólítom így” – mondta. Többször is beszéltünk, de nem tudtuk összehozni a randevút, amely pedig pótolhatatlan rock-történelemóra lett volna számomra. Sajnos egy év múlva örökre elment…

Frank Zappához sajnos csak koncertlátogatóként volt szerencsém. Zenéje nagyon korán megfogott, még egy általános iskolatársam mutatta meg a Willy The Pimpet, amelyet” Sün Sámuelnek” nevezett el az egyik sora fonetikus értelmezése nyomán („my shoe shined black”). A Hot Rats album azóta is az egyik legkedvesebb FZ-lemezem. Aztán nagyon nagy becsülete volt a 70-es évek első felében a Mesternek hódmezővásárhelyi köreimben, egyrészt a gimis „prog-rock klubban”, másrészt egy másik galeriben, amelynek frontembere, Cs. László egyik beceneve éppen „Zappa” volt. Éveken át folyamatosan figyeltem munkásságát, mígnem 1982 májusában abban a jutalomban volt részem, hogy ott lehettem Párizsi koncertjén. Ömlött az eső, a sátor, amelyben fellépett, több helyűtt is átázott, a buli majdnem félbeszakadt a harmadik szám után, mert valami marha bedobott egy azonosíthatatlan tárgyat a színpadra. „Még egy ilyen és hazamegyek” – közölte FZ és onnantól kezdve három órán keresztül meg sem állt nyolctagú bandájával, amelyet egy bő ingben, pöttyös rövid (alsó?) nadrágban és piros zokniban vezényelt. Akkor aztán visszamenőleg is begyűjtöttem életművének hiányzó darabjait, később rámozdultam a kalózokra is. A 80-as évek végén a Világ Ifjúságában sorozatot is írtam róla, született volna egy kisebb könyvem is, de ez a kiadó és a nyomda közti vita miatt eltűnt – talán jobb is. Aztán jött 1991, a Budapesti Búcsú, amelynek díszvendége volt. Terveztem, hogy kimegyek a Tabánba, de aztán a körülmények véletlen összejátszása miatt lemaradtam róla. Igaz, aligha fértem volna a közelébe, hiszen az akkori „rendszerváltók” kisajátították maguknak - az akkor már súlyos beteg FZ éppen azért jött hozzánk és Prágába, hogy megörökítse a Fal leomlásának hatásait. Egyetlen vigaszom, hogy az említettek azóta jobb esetben kikoptak a politikából, önkéntes belső száműzetésbe vonultak, vagy pedig köpönyeget váltottak…Eltelt néhány év, Zappa meghalt és már csak emlékkoncerteken lehetett őt élőben felidézni. Itt járt a fia, Dweezil, egy olyan csapat, amelyben ott voltak többen az 1982-es bandából – Tommy Mars billentyűst és Ed Mann ütőst sikerült is szóra bírnom – és az 1994-es Diáksziget – Eurowoodstock fesztiválon fellépett a Grandmothers, amely az egykori Mothers of Invention-tagokból alakult, Don Preston és Jimmy Carl Black vezetésével. Az egyik haverommal fogadtam, hogy a bulit a Hot Rats nyitó felvételével, a Peaches en Regaliával kezdik. Nyertem…

 

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://elmehunyor.blog.hu/api/trackback/id/tr6212631737

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
Göbölyös N. László irodalmi alkotásai, esszéi, publicisztikai írásai