Nagy Idők tanúja lettem. Már a múltról kérdeznek, amelyre ma egyfajta „aranykorként” tekintenek. Végülis igaz: a 70-es évek valóban aranykor volt, mert ekkor rágta át magát végleg a Vasfüggönyön az ellenkultúra az összes életérzésével és egyéb hozadékával együtt.
És én voltam ennek a szellemnek akarva-akaratlanul az egyik hírhozója a hódmezővásárhelyi Szántó Kovács János Kollégiumban, egyenesen a 68-as Rómából landolva Helsinki érintésével.
Mesélni hívtak a kollégiumba, az üvegtetős épület 50. születésnapjára. Az az egykori igazgatónő, M. ajánlott be P. Bélának, a tanár-rendezőnek, egykori diáktársunknak, akivel annak idején finoman szólva sem ettünk egymás tenyeréből. Úgy látszik, elismerést váltott ki belőle későbbi pályafutásom, vagy meghatotta őt ragaszkodásom a Városhoz, és mindezek elhomályosították benne renitens emlékezetemet.
Hosszú éveken át a Várost jelenidejűként éltem meg, és amikor szálltam a Népkertnél a vonatról, végig az Ady Endre utcán, ahol egyre szebb és terebélyesebb lett a platánsor, vártam, hogy felbukkanjanak a régi arcok, úgy, ahogy 30-40 évvel ezelőttről elraktároztam őket. Ha benéztem egy pillanatra a Bethlen Gábor Gimnázium udvarára és a tőle alig 50 méterre lévő Kollégiumba, végképp megállt az idő. Ilyen időtlenséget legfeljebb Rómában szoktam érezni: ez a két Város az én szellemi-lelki bölcsőm.
Most, hogy emlékezni hívtak, még inkább ragozódni kezdett bennem az épület minden zúgában a befejezett jelen. A 421-es szoba a negyedik emeleten, ahol három évig laktunk P.Józsival és R. Lacival (pont az én ágyam, balról az első a bejárat felől), egy íróasztalt állítottak be a helyére. Ma már nem kukkolhatnánk a szemközti házban esténként vetkőző nőt, mert a fák felnőttek az ablakig. A 425-ös, ahová addig jártam a koleszbanda vezetőjének, Csőnek a nyakára, míg be nem tett m.v. zenekarába (Öcsidzseger, Menya és Békerdisznó), és a Hey Joe soul-osított előadásával debütálhattam 1972 tavaszán. A vasalószoba az emelet végén, amely dohányzó és ultibarlang funkcióját is betöltötte. A zuhanyzó, ahová Évike, a tűzről pattant takarítónő járt közénk a reggeli munka után felfrissülni, mígnem a férje meg nem elégelte ezt a fertőt. A villanyoltás, amelynek időpontja számunkra tájékoztató jellegű volt, ekkor jöttek a nagy zenehallgatások, majd, főleg negyedikben, a nagy „öszöm-iszom” órái, amelyekre a kajával kevésbé eleresztetteket is szívesen láttuk.
Negyedikes földszinti szobánk előtt, amelyet informatikai teremmé alakítottak át, ugyanúgy áll a pingpongasztal. Közben megtudom, hogy M. Imre, aki bevezetett minket az amerikai katonaregényekbe az Aztán mennydörgést hallottunktól a Most és mindörökkéig, már egy éve nincs közöttünk....A lányszárnyhoz vezető lépcső láttán felidéződnek a szigorú (és irigy) nevelőtanárnők orra előtt lopott csókok, és négyemeletni lázadás, amelyet zenekarunk csalt ki a lányokból a Ringasd el magad botrányos sikerű előadásával. No és a szédítő miniszoknyák és a törvényen kívül helyezett melltartók kora, amelyek révén ízelítőt kaptunk a Teremtés Csodáinak rejtelmeiből...
A nagy ebédlő, ahol havonta egyszer szombat este megcsináltuk a magunk Woodstock-ját, dacolva a fix egyesre vehető hétfői igazgatói raporttal. Az ebédlő, a konyhások, a két Iduska nénivel (az egyik szúrós tekintetű, ősz hajú, a másik fekete kontyos, szelíd, de mindkettő arany szívű), akik azért szerettek bennünket, mert nemcsak a rántott húsért mentünk repetázni, hanem a krumplifőzelékért is. A könyvtárban, ahol az irodalmi színpaddal próbáltuk Szabó Lőrinc Tücsökzenéjéből összeállított estünket, majd a Néma levente keresztmetszetét, megtaláltam a Háború és béke ama négykötetes kiadását, amelyet egy három hetes kórház alatt olvastam ki. Itt szavalt nekünk huncut mosollyal Karinthyt és Heltai Jenőt a szomorú sorsú Etelka néni. „Adjon az Úr, ki egy tenyérbül/Rosszat is, jót is osztogat/Rosszabb erkölcsöket kegyednek/Vagy nekem adjon jobbakat!”
Tanárportrék jelennek meg előttem. Sújtó tanár úr, „kiről véleményünk nem lesújtó”, minden művészi törekvések lelkes támogatója, a K.u.K. őrmestert játszó Herkópáter, ébresztőnek használt vízipisztolyával, Bajszi, aki többre becsülte a kötelező szilencium felesleges fegyelménél a diákszobákban folytatott több órás beszélgetéseket, mindenütt begyűjtött néhány könyvet, hogy aztán az év végén felhívást intézzen a károsultakhoz, hogy átvehetik a hiányzó példányokat. A mogorva Potrien, akiből a mindenkori negyedikesek rendszerint hülyét csináltak, vagy M. Öcsi, akit imádtak a lányok – túlságosan is, ezért nem volt sokáig maradása. És nem utolsósorban a Fiú, aki beajánlotta öccsét zenekarunkba (Virgácsos, Tyuki, Karesz, Szabolcs és én). Jodley nélkül sosem játszhattunk volna Deep Purple-et és Uriah Heep-et. (Vajon, ha gyakorolnék egy kicsit, kijönnének-e még belőlem Byron és Gillan mester sikolyai?...).
Mesélek a kamerába, de csak mozaikok jutnak eszembe. Néhány jól irányzott címszó sokat segítene, de akkor másnap estig itt ülnénk.
Másra terelődik a szó, a kor underground köreire, akik engem is vonzottak a maguk valóságtól elrugaszkodott létével, amelyhez a szférák zenéjét Jimi, Zappa és Miles adta. Szóba kerül a légópincéből és sertéshizlaldából átalakított Ser-If klub, egy törés-zúzásba torkolló Radics Béla-koncert, Csülök, a főszervező, akit Budapestről kitiltottak, de ismert minden valamire való jazz-zenészt és kültelki rockert. Később Hollandiába, majd Ausztráliába ment, ahol állítólag eluralkodtak rajta a neonáci eszmék. Végül a drog és a csontrák végzett vele. B. Enci, a próféta arcú költő-festő, akinek egész élete egy módosult tudatállapot volt, szerrel és szer nélkül. Felrémlik bennem fekete afro-haja és hangja, amely úgy szólt, mintha sosem lett volna ott. Csülök még Ausztráliából is írt levelet neki, amolyan kerouacosat, mondja Béla, talán egyszer közzé kellene tenni.
A tanúságtételnek vége, legalábbis egyelőre. Elindulok a Kisállomás felé, évek óta most jártam először a Városban úgy, hogy egy csepp alkoholt sem ittam. A platánsoron egy magas, korpulens szőke férfira leszek figyelmes, aki egy gyönyörű kismamát és kis kisgyereket kísér. Még az arcát sem látom, de már a mozgásáról megismerem minden súlytöbblete ellenére, hogy ő Gobo, a Bethlen-kosárcsapat egyik ásza, a lányok nagy kedvence. Alaposan „megembörösödött”, és hetedik unokájára készül. De ő is rögtön megismer, pedig vállig érő hajam már történelem. Csak 20 métert teszünk meg együtt, mégis jól esnek ezek a közös pillanatok több mint 30 év után.
Pokoli kánikula volt aznap, kimerített a hat órányi vonatozás oda-vissza. De megint egy kicsit „itthon” lehettem. És csak ez számít.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
