GNL911

A „pásztorholdak” kicsiny égitestek, amelyek egy nagyobb bolygó gyűrűjének peremén keringenek, amelyek a maguk gravitációjával biztosítják a gyűrű és a planéta közti harmonikus távolságot.

 Az „ahogy fent, úgy lent” egymásra utaltsága, elszakíthatatlansága a kozmoszban ugyanúgy érvényesül, mint  minden percünkben, még ha nem is látjuk azonnal, ahogyan a Szaturnusz fényes gyűrűjének sem látjuk szüntelenül keringő apró részecskéit, amelyek vagy a Nagy Űrből kerültek be ebbe a ringlispilbe, vagy pedig a bolygóról szakadtak le, de nem akarták elhagyni. Ezeket a „pásztorholdakat” szólította meg egy fiatal, reneszánsz festők ecsetvonásaival megrajzolt arcú ír nő, Enya, aki felfedeztette velünk a gyilkos hangerő és az elektronika tora közepette a nyugalmat, a csend zenéjét, a harsány reflektorok közepette a pasztellszínek éteri ragyogását.

A „New Age” zeneművésze – mondják Eithe Ni Bhraonáinról, (Enyának könnyebb kiejteni..). De egyáltalán mi az, hogy „Új Kor”, hiszen végül is New Age címen egy valóban sokszor túlmodernizált, elembertelenedett érában az ember éppen a régi korok spiritualitását próbálja visszaszerezni a ma rendelkezésre álló eszközökkel. Mint amikor hajdanában a protestánsokat „újhitűeknek” hívták, holott éppen a „régi hitet” kérték számon a valláson. De ne menjünk ilyen messzire: Enya muzsikájának legfőbb ereje, hogy segít elrugaszkodni a mindennapoktól, körülvesz, de nem fojtogat. Ő maga sem szereti ezt a beskatulyázást, sokkal többeknek szól, mint azoknak, akik magukat a New Age híveinek tartják.

 Enya egy népzenei hagyományokat ápoló együttesben, a Clannadban kezdte pályafutását. Mint az íreknél ez gyakorta előfordul, családtagok és rokonok alkották a csapatot, (lásd még Corrs) ez annál is inkább természetes volt, mert már a nagyszülők is elismert zenészek és táncosok voltak. A kilencgyermekes Bhraonáin (Brennan)-familia ötödik szülötte azonban nem várta meg, amíg a Clannad világhírű lesz: a zongorista-énekesnő 1982-ben követte Nick Ryan producert és önálló alkotói pályára lépett. Így került kapcsolatba a filmmel: előbb a Békakirályfi (The Frog Prince) című romantikus vígjátékhoz komponált muzsikát, majd 1986-ban már egész Írország megismerte a nevét a kelták történetéről szóló dokumentumfilm-sorozat zenéjének köszönhetően. A nagy áttörést azonban mégis az 1988-ban megjelent második szólólemeze, a Watermark jelentette számára, és rajta a játékos Orinoco Flow (Sail Away...)  Kicsit Vangelisre is emlékeztetett erőszakmentesen belénk ivódó, ismétlődő dallamaival, de az elektronika nála csak nagyon finoman, háttérben szólalt meg.  A hangfestést viszont az ő esetében szó szerint kellett érteni, mivel a zenével egyszerre alakította ki klip-stílusát is, az egymásból kinövő, átúszó, mozgó, szemet gyönyörködtető, impresszionisztikus hatású festményeket, amikhez azóta is ragaszkodik. Akárcsak ahhoz, hogy dalai hol angol, hol gael, hol pedig latin nyelven szólalnak meg, állandó szövegírója Nick Ryan felesége, Roma Ryan, elismert ír költőnő. (Ő találta ki, miután együtt dolgoztak Enyával A Gyűrűk Ura című Tolkien-filmben, a hobbitok nyelvétől megihletve a  Loxian nyelvet, amelynek  angolszász, wales-i, hindi, görög és szibériai elemeiből írt szöveget a 2005-ös Amarantine albumra).

 A hatalmas siker nem ösztönözte kapkodásra Enyát – be is vallotta, hogy lassú alkotó, de nem is illene ehhez a muzsikához sietség – így csak három évvel a Watermark után jelentkezett az előzőnél még légiesebb, még időtlenebb albummal, a Shepherd Moons-szal.

Minden hangot külön kiélvezhetjük a címadó, nyitó zongora-szerzeményben, hogy érzékeljük: a „hatnapos” teremtés oly sokáig húzódhat, minthogy az emberemlékezet visszatekint. És lágyan, kecsesen  járhatjuk a keringőt a Caribbean Blue repetitív vonósnégyesével, míg himnikus hangulatba visz a népdal-alapú How Can I Keep From Singing, amit Enya a világ elnyomottjainak ajánl. A gael nyelvű Ebudae (Hebridák) viszont már az oly sokak által áhított Zöld Sziget hetyke táncait idézi. Az Angeles gregorián-szerű fohásza több évszázaddal repíthet vissza, és az első oldalt ismét egy töprengő-vigasztaló zongora-darab, a No Holly For Miss Quinn zárja.

A túloldalon a Book Of Days 5/4-ei után az Evacue egy „otthonától mérföldnyi ígéretekre lévő gyermek” melankolikus dala. A Lothórien bizonyára sokaknak ismerős – nagy cégek szeretik telefonjaik várakozó zenéjének használni. Kár ezzel tönkretenni ezeket a bársonyos, türelmes hangokat! Akár egy Schubert-dal, úgy szól a Marble Halls, amely a lovagkori szerelmet hozza el napjainkba. Elringathat szellők szárnyán az Afer Ventus latin kánonja, végül az ismét gael nyelvű, nagyszüleire emlékező Smaointe, (Gondolat) amelybe mint egy alkonyattal incselkedő vitorla, úszik be egy ír duda, a gyermekkor meséjének ízét osztja meg velünk.

A Shepherd Moons túlszárnyalta a Watermarkot, tízmillió példányban kelt el, és meghozta Enya számára az első Grammy-díjat. De nem az utolsót. Mivel továbbra sem árasztotta el lemezeivel a közönséget, minden albuma eseményszámba ment, mint a 2000-es A Day Without Rain, vagy a már említett Amarantine.

A mennyei mosolyú Enya többször is megjelent úgy klipjeiben, amint mezítláb lépked álomszerű tájakon, hegyeken, völgyeken, növények, virágok között. Mintha azt üzenné: ha Igaz Úton jártok, semmilyen mocsok nem szennyezheti talpatokat.

https://www.youtube.com/watch?v=g4w4aKsWzkI