GNL911

Az önkényurat (a továbbiakban ÖKÚ) hideg verítékes rémálmában kiművelt emberfők vették körbe és kérdeztek tőle. Legyen vele a gondolat teremtő ereje.

Megállít a lépcsőházban Mme. Kotnyél, a ház réme, hogy csak most értesült szomszédunk, E. haláláról. Meglap, mert E. már vagy fél éve meghalt. „Nagyon furcsa nő volt, gyűlölködő, engem mindennek elmondott..” – kezdené a litániáját, szerencsére az egyetemre sietek és nincs időm végighallgatni. E. valóban elég furcsa teremtés volt, de lehet, hogy ennek mellrákja volt a fő ok, amibe bele is halt. De nem azért, mert Mme. Kotnyélt mindennek elmondta…

Egy  dupla jobbszélt szerettem életemben, a nagy Ajaxban, a 70-es évek elején, amikor a jó öreg Swjack Swaart mellett Wim Suurbier rohangált fel s alá. A 21. századi magyar dupla jobbszél nyomulása inkább megrémít. Nemzeti nácijaink a hitehagyott milliárdossal megtalálták a legtökéletesebb hívószót a széles és alacsony néptömegek számára, hogy a hatalmon lévők lopnak és ez az oka mindennek. Éppen csak azt nem írták a plakátra, hogy „de majd jön V. és segít…” Vajon libbalfácánjainknak és az ő sokpénzű nagyuraiknak ez miért nem jutott eszükbe?

ÖKÚ visszavett a kegyeibe, ismét kaptam tőle levelet, hogy nemzetileg kohn-zultáljak. Volt idő, amikor levelei nem jutottak el hozzám. De most közelednek a választások, lehet, hogy reménykedik, hogy hátha meggondolom magam….

Életem első 33 évében április 4 a felszabadulás ünnepe volt. Az én családomnak a mai napig az marad. Lesz-e egyszer egy újabb felszabadulás, igazi ünneppel, igazi szabadsággal?

Amíg lesütött szemmel kullogunk és még egy egészséges vicsorgásra sem telik, a gumicsontot is megspórolják rajtunk.

Amikor egyik este megnéztük az Egy makulátlan elme örök ragyogását, eszembe jutott egy beszélgetés egy régi kolléganőmmel még a 90-es évekből. Ő mesélte, hogy agykontrollra jár, ahol megtanítják törölni az emlékezetéből azokat a dolgokat, amiket el akar felejteni. Kétkedve hallgattam szavait, vajon honnan tudja, hogy egy élményre, egy esetre, egy tudásra, amit törölni akar az agyából, nem lesz-e még szüksége valamikor az életben? Aztán eszembe jutott az is, hogy hosszú időn át milyen büszke voltam az emlékezőtehetségemre, néhány éve azonban észrevettem, hogy bizonyos eseményeknél, amik felidéződnek bennem, a személyek, a helyszínek stimmelnek, de az időpont nem. Ami pedig a filmet illeti, előzőleg meg voltam róla győződve, hogy már láttuk Életemmel, de aztán rájöttem, hogy semmire sem emlékszem belőle. Lehet, hogy összekevertem egy másik filmmel, vagy csak meg akartam nézni? 

Plakátajánlat a lázadás tavaszára: „Méregtelenítsük Magyarországot!”

Egyszer a 70-es években rock-rajongó haverommal Black Sabbathot hallgattunk. Hazajött a srác apja, és megkérdezte: „Mi ez az agylúgozás?”. Szegény, ha megérhette volna 2017-et, megkövette volna Ozzy-ékat…

2003 márciusában még éreztem némi szorongást, amikor hajnalos MTI-s hírszerkesztőként találkoztam az Irak elleni invázió hírével. Tizennégy évvel később Szíria amerikai bombázására már a szemem se rebbent. Bekövetkezett az, amit sosem hittem volna: banalizálódott számomra az erőszakos külvilág.

„Soha nem hittem volna, hogy ennyi buta ember van Magyarországon” – mondja öreg kosaras barátom, azokra célozva, akik hittek a rendszerváltásban. Hát igen, a naívság, az illúziók kergetése gyakran átcsúszik a butaság kategóriájába…

Március 15-én 800 forintért toboroztak tapsolókat. Mi pontosan ennyit költöttünk Életemmel két palack ásványvízre, amivel végigvonultunk a Várkert Bazártól a Kossuth térig.

Közel 50 évvel ezelőtt a világon mindenűtt feltűntek azok a karizmatikus személyiségek, akik meg tudták szólítani a tömegeket, tudták, hogyan fogalmazzák meg a milliókban benne lévő dühöt. Bele kell-e nyugodnunk, hogy a Vörös Danyt, Rudi Dutschkét, Abbie Hoffmant egy különleges történelmi pillanat hozta felszínre, mi pedig Petőfi feltámadásában sem bízhatunk?

Azbesztet találtak a Pecsa bontásánál. Akkor most már értem, hogy Életem miért érzett rossz energiákat, valahányszor ott voltunk.

Dame Maggie vadonatúj, csinos frizurával lépett ki a liftből. Csak nem találta meg a boldogságot házunk magányos, szomorú hölgye?

„Az erkölcs társadalmi öngyilkosság. Pusztítsd az erkölcs tébolyát. Élj erkölcsmentesen” – olvasom a Toldi mozi férfi mosdójának falán, amely ugyanolyan punkos, mint a 70-es években, amikor itt adták a Száll a kakukk fészkére című filmet. Én pedig elmélkedni kezdtem az erkölcstelenség és az erkölcsnélküliség közti különbségen, ahogy egykor a francia szakon tettük Moliére Don Juanja kapcsán.

A házunkból valaki féltányérnyi pizza-maradékokkal etette a galambokat. Egy menhelyről befogadott kutya azonban szétzavarta a levegő patkányait.

Nagyszüleim, szüleim „történelmi időket” éltek át. Nekem is sikerült már néhányat. Most megint itt a szele egy újabbnak. Utána ránk férne egy kis nyugalom, két balsors között.

Kaptam egy üzenetet arról, hogy Rachelle Jacksonnak küldött e-mail-em kézbesíthetetlen. Nem küldtem ilyen üzenetet, és fogalmam sincs arról, hogy ki az a Rachelle Jackson. Egyébként minden stimmel.

Valaki a házban felújít, vagy költözik. Kidobott több évfolyam NatGeót, valamint tucatnyi videó-kazettát, köztük két műsorost, a Szindbádot és a Titanicot. Az utóbbit otthagytam.

Nagypénteki mise után Vivaldi: Stabat Materét adták elő a Plébániatemplomban. Több hívő sűrű keresztvetések közepette távozott a nyikorgó ajtón át, miközben a Zene a szólt. Nem tudták, hogy nemcsak Isten igéjét, hanem a Zene áhítatát sem illik megzavarni?

Nagyszombaton egyetlen csokiárus sem volt az aluljáróban, és a piacon sem emelte fel senki a csoki árát. Lehet, hogy a kereskedők is érzékelték a nép elszegényedését?

Kutyasétáltatás közben jöttem rá, hogy a ballábas lövésem nem is olyan rossz, mint ahogyan azt évtizedek óta hittem.

Újra megnéztünk az Ilyenek voltunk című filmet, amelyből semmire nem emlékeztem, csak a zárójelenetre. Még a korszakra sem, amelyben játszódott. Vagy mégsem volt olyan jó film, mint gondoltam?

Egy újabb ostoba FB-teszt szerint én Sztálin és Shakespeare kombinációja vagyok. Mindketten kikérnék maguknak, rólam már nem is beszélve az első komponenst. A második csak szeretnék lenni, de távoli hasonlatra sem vagyok méltó.

A szakmájukra valamit is adó autófényezők kikérhetnék maguknak a sok öndicsérőt, akik nap mint nap dicsekszenek a közösségi portálokon hollétükkel, hogylétükkel és kivellétükkel, miközben semmit sem tesznek hozzá a közszellemhez.

Ezekkel a Viktorokkal csak a baj van. Egyelőre az előny OV-nál, KV-t eddig csak Bajorországban közutálják.

Tekinthető-e dementia praecox-nak, vagy csupán messzi elvágyódásnak, hogy egy utazási iroda hirdetésében a „balti fővárost” „haiti” fővárosnak látom?

Karbantartónkkal találkozom a lépcsőházban. Elege van neki is, most éppen a kútásók megadóztatásán akadt ki. „Óriási a feszültség a felszín alatt” – mondja, miközben megyünk fel a liften. Kiszállunk az emeletünkön, a nép tűrésküszöbéről beszélgetünk, meg arról, hogy egy pillanat alatt elszakadhat a cérna és sosem lehet tudni, hogy mitől. Aztán meg arról, hogy ki ki ellen ordít és kiből él. Karbantartónk egyszer csak lehalkítja a hangját. Pedig ketten vagyunk a folyosón, és ismerjük is egymás régóta.

A pártállami tv „Georgia” fővárosából tudósított. Akkor legalább mondta volna „Dzsordzsának”. Persze arról nem esett szó, hogy abban a bizonyos fővárosban is kifütyülték ÖKÚt.

Hallgatom a kis virtuózokat. Illetve csak hallgatnám, mert közben be-bevágják a szülőket, semmitmondó, bár számukra nyilván fontos reakcióikkal. Mit várjunk egy olyan országban, ahol még a Zenének sem adják meg a minimális tiszteletet?

Két idősebb hölgy vitatkozik a 2-es villamoson, egyik sem látszik túlságosan jó módúnak. A vita tárgya: a jelenlegi, vagy a ballib kormány idején ment-e el több fiatal Magyarországról. Az egyik a Kossuth, a másik a Klubrádió adataira hivatkozik, egyik sem tudja meggyőzni a másikat. Végül egyetértenek abban, hogy „Magyarországon ma két világ létezik.”

Szombat délelőtt a Duna-parton. A Cipők mellett még ott vannak az Élet Menete virágai, kövei. Külföldiek fényképezik az emlékhelyet csendes tisztelettel, megrendüléssel. József Attila-szobra. Egy magyar lány melléül, hogy a család lefotózhassa. Valaki biztatja: „Ülj az ölébe, simogasd meg az arcát!” A lány nagy vihogva megteszi. Vajon ismeri-e ezeket a sorokat? „Szeretlek, mint élni szeretnek a halandók, míg meg nem halnak.”

„Nem hordozhatjuk magunkkal egész életünkben bűntudatunkat” – mondja egy igaz történet egyik főhőse, Walt Disney, mielőtt a film hollywoodi fordulatot vesz. Neki biztosan nem volt bűntudata, mert miközben csodás mesékkel ajándékozta meg a gyerekeket, gátlás nélkül tönkretette több tucatnyi másképp gondolkodó pályatársának életét. Persze nem is várhattunk igazságtételt egy olyan filmtől, amelyet az általa alapított cég készített. És a halál megváltotta a bűntudattól az iszákos apát is, aki nem tudhatta, hogy örömtelenségben felnőtt lánya, akit a sors közel 100 éves élettel sújtott, még évtizedekkel később is védelmezi őt.

Kim Ir Szen unokája kijelentette, hogy eltörli az USÁ-t a Föld felszínéről. Mintha már Hruscsov is azt mondta volna, hogy „eltemetlek benneteket”.

Gyermekeim a 90-es években az angol és a német sportcsatornákon fejlesztették későbbi pályájuk szaknyelvét. Én magam gyakran néztem élvezettel olasz nyelvű filmeket, amelyeknek hangulatát a legjobb szinkron sem tudja visszaadni. 2001-ben még egyenesben nézhettük tv-nken 9/11-et, aztán az afganisztáni inváziót. 2008-ban a CNN-ből értesültünk Barack Obama megválasztásáról. Ha 2017-ben értesülni akarok a francia elnökválasztás eredményéről, felesleges bekapcsolnom a tv-t, mert az egyik legnagyobb magyar szolgáltató néhány év alatt az összes  idegen nyelvű műsort kiirtotta az  alapprogramból. Pedig évekkel ezelőtt éppen ezekért váltottam erre a szolgáltatóra. Ők is csatlakoztak a „sötét nép” programhoz. Szerencsére az internet gyorsan tájékoztatott arról, hogy néhány perccel az első forduló végeredménye után a demokratikus francia politikai osztály összefogott a nemzeti homloklebeny ellen.

A pártkormány a napelem helyett a hiedelem támogatását tűzte ki maga elé.

Egy éjjel olyan hangokat hallottam hosszan, mintha lánctalpas járműveket vontattak volna a közelben. De lehet, hogy csak egy új diszkónak a hangjai voltak. Legalábbis remélem.

Még a 80-as években egyszer tíz napra a Néphadsereg vendégszeretetét élveztem tartalékos tiszti kiképzés keretében. „Bajtársaim” valamennyien újságírók, rádió- és tv-szerkesztők voltak, a szakma számos kiválósága, akik rendszeresen hülyét csináltak a jó néhány brosúrával lemaradt főtisztekből. Egy alkalommal például egy alezredes arról beszélt, hogy a derék szovjet elvtársak már régen kivonultak volna Afganisztánból, ha a gaz imperialisták nem akadályoznák őket meg ebben. Az előadás után a levezető sokcsillagos biztatta a hallgatóságot, hogy kérdezzenek. Mire szólásra emelkedett néhány év múlva fiatalon elhúnyt nagyszerű kollégánk, D.J., és feltette a kérdést: „Az oké, hogy az imperialisták nem engedik távozni a szovjet elvtársakat, de ki a ….mondta nekik, hogy feltétlenül be kell menniük?” Enyhe derültség hullámzott sorainkban, míg a sokcsillagos némi színjátszás után felkérte a hallgatóságot, hogy „ne provokálják az előadó elvtársakat.”  Pedig mi még nem is tudtunk a veszélyes atomhulladékról…