Egy sűrű, mégis napfényes parkban találkozott a Férfi sok-sok év után Kékasszonnyal, aki a szeme láttára különös metamorfózisokon esett át. Hol egészen kamasznak látszott, mint ama 44 évvel ezelőtti találkozáskor, hol idős, ezerráncú hölggyé, majd egy csapásra érett, vonzó asszonnyá változott. Csupán varázslatos, egyszerre szomorú és kikerülhetetlenül delejes kék szeme, füstös hangja és nevetése nem változott egyetlen pillanatra sem.
Egy régi típusú fényképezőgép lógott a nyakában, sűrűn kattintgatta, de egyszer sem emelte a szeméhez, mintha teljesen mindegy lenne neki, hogy miről készít fotót. Körülöttük jöttek-mentek az emberek, volt, aki lehajtotta a fejét, más szinte eltakarta az arcát, de a fényképezőgép csak kattogott rendületlenül. Amikor az utolsó ember is elment, és kezdett a parkban besötétedni, Kékasszonyból kitört egy szívből jövő kacagás, és kihúzta a gépből a filmet. Valamennyi járókelőnek ott volt a pontosan kivehető, világos arcképe.
Kékasszony karon fogta a Férfit, és elültek egy padra. A nő táskájából újabb fotókat vett elő, és egyenként mutatta őket meg a Férfinak, aki meglepve tapasztalta, hogy szinte mindegyik ő van rajta, és mindig meztelenül. Egészen fiatalon, hosszú, vállig érő hajjal, máskor idősebben, őszülő szakállal. „Emlékszel, múltkor csináltuk őket” – mondta Kékasszony, de ez már csak az egyes képek között nyilvánvalóan látszó idő miatt sem lehetett igaz. Bár a Férfi egyáltalán nem emlékezett e fotózások körülményeire, titkon azt várta, hogy lesznek közöttük Kékasszonyról készült hasonló képek is, hiszen a Nő sohasem volt szégyellős előtte. De csupán egyetlen fotó volt róla, azon is csak a lába volt látható. „Emlékszel, egyszer azt beszéltük, hogy milyen vicces lenne, ha Neked kellene ekkora lábakon járni?” – nevetett a Nő, és a Férfi erre sem emlékezett. Tudta, hogy a kettejük közös léte állandóan az álom és a valóság mezsgyéjén haladt, és már egyikük sem tudta, hogy mikor melyikben járnak.
Kékasszony elpakolta a képeket, és aztán hosszú percekig ültek némán a padon. Egyszer csak a feléjük vezető úton egy fiú és egy lány közeledett, egymásba karolva. A Férfi rögtön felismerte saját fiát és Kékasszony lányát. „Látod, őket egymásnak teremtette az Isten. Jobban, mint bennünket” – mondta a Nő nevetve és a Férfi nem a fiatal szerelmesek láttán döbbent meg a legjobban, hanem azon, hogy 44 év alatt még soha nem hallotta Kékasszonyt Isten nevét kiejteni…
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
