129 év telt el, amióta a Hasfelmetsző Jack-ként elhíresült, máig ismeretlen kilétű szadista londoni gyilkos elkövette rémtetteit. Az eset iránti érdeklődés azonban nem csökken. Minden évben szaporodik a gyanúsítottak listája, amelynek élén Viktória királynő orvosa áll. Viták folynak róla, könyvek születnek, múzeumok nyitnak, a rejtély azonban marad. 

Otto Penzler amerikai krimiíró a közelmúltban jelentette meg a The Big Book of Jack The Ripper című könyvét, amelyben összegzi a főbb elméleteket, szövegeket, cikkeket, irodalmi műveket, köztük Marie Belloc Lowndes A lakó (The Lodger) című regényét, amelyet többször is megfilmesítettek – elsőként Alfred Hitchcock 1927-ben – és olyan híres színészekre bízták a rejtélyes alakot, mint Ivor Novello, George Sanders vagy Jack Palance. Ki hitte volna, hogy még Karen Blixen (írói álnevén Isak Dinesen), a Távol Afrikától írónője is regényt szentelt a rémnek?

Alan Moore képregényét, a Pokolból-t (From Hell) ugyancsak a mozi tette világszerte híressé. A cím a Hasfelmetsző a Scotland Yardnak küldött egyik levelére utal. Moore a rémnek tulajdonítja a következő mondatot: „Egy napon az emberek a múltba tekintenek, és rájönnek, hogy velem született meg a 20. század”. Ez annyiban mindenképpen igaz, hogy a Hasfelmetsző volt az első „médiasztárrá” vált sorozatgyilkos, akit aztán több tucatnyian követtek az új évszázadban – a rémtettekben az újságok címlapjain egyaránt.

„Ez a történet sok okból érdekel bennünket – magyarázza Penzler, aki publikált már olyan könyvet is, amely Sherlock Holmes „apokrif” történetei gyűjti egybe és tulajdonosa a The Mysterious Bookshopnak – A gyilkosságok különösen kegyetlenek voltak, a londoni lapok vetélkedtek az olvasókért a szenzációhajhász cikkeikkel. Viszonylag új volt az újságokban a fotó és a lapok megdöbbentő képeket közöltek. A „hasfelmetsző” elnevezés is jobban megmozgatta az emberek fantáziáját, mint a mindennapi „gyilkos” jelző. Miután a rejtély nem oldódott meg, az eset máig foglalkoztatja az embereket.”

A történet továbbélését legújabban egy magánmúzeum biztosítja, amelyet a londoni East Enden nyitottak ebben. Ebben rekonstruálták azokat a helyeket, ahol a gyilkosságot történtek és a szereplőket bábok helyettesítik. (Korábban e véres tetteknek emléket állított Madame Tussaud panoptikuma is a Rémségek Termében (Chamber of Horrors), de a Hasfelmetszőt magát nem jelenítette meg, éppen kiléte bizonytalansága miatt). A múzeum ellenzői, köztük Deborah orr, a The Guardian kolumnistája, nem utolsósorban azért kárhoztatják ezt a „turista-attrakciót”, mert szerintük a Hasfelmetsző a macho erőszak legegyetemesebb, legbrutálisabb megtestesítője.

A modern technika uralja a szintén nemrég felavatott londoni rendőrségi múzeum, amely külön szekciót szentelt a whitechapeli gyilkosságoknak.  A látogatók kapcsolatba léphetnek az egyik áldozat digitális másával, aki a Bishopgate-i rendőrség cellájában raboskodott. Catherine Eddowes prostituált szabadulása után, 1888. szeptember 30-án vált a Hasfelmetsző áldozatává.

A gyilkosságok helyszínein keresztül a mai ember képet kap arról a nyomorúságról, amely Londonnak ebben a negyedében uralkodott a 19. század végén. Charles Dickens volt a nagy ábárzolja ennek a nagyvárosi nyomornak, amelyben a prostitúció és az erőszak uralkodott.

Néhány évvel a gyilkosságuk után egy Londonba látogató amerikai újságíró is is leírta A mélység népe (People of The Abyss) című könyvében a Hasfelmetsző rémtetteinek környezetét és légkörét. Jack Londonnak hívták.

A negyed ma már nem hasonlít a régihez, de vannak szervezett éjszakai látogatások a borzalmak helyszíneire. Az érdeklődés nagy, az üzleti siker is. Nem véletlen, hogy tavaly szeptemberben történész-konferenciát tartottak, ahol a résztvevő olyan problémákon gondolkodtak, mint „szabad-e Londonnak pénzzé tennie a Hasfelmetszőt, növelhető-e a turizmus gyilkosságok révén, elfeledkezhetünk-e a viktoriánus kor nőinek szenvedéseiről?”

„Sajnos a nők rettenetes halála elhomályosított egy érdekesebb történetet, azt, amely az életükről szól” – mondta Sarah Huws, az Est End Women’s Museum társalapítója, aki összegyűjti azoknak a nőknek az élettörténetét, akik itt éltek a 19. században. „Sokat írtak a Hasfelmetszőről, köpenyes, kalapos alakja mítosszá vált, de azok a nők valódiak voltak és mégis sokszor csak karikatúrák jelentek meg róluk.”

A mítosz erős és nehéz a tényeket elválasztani a legendától. Igazolt tényekből, egyébként, nem sok van. Még abban sincsen egyetértés, hogy a rém hány nőt ölt meg.

A whitechapeli gyilkosságokat akkor követték el, amikor nagy technológiai változások történtek, a város gyorsan őtt, új emigránsok érkeztek. Régi családok és ismeretlenek, gazdagok és szegények éltek együtt. Ebben a növekvő és kaotikus környezetben a gyilkosságok nagy visszhangot kaptak.

Az eset másik különlegessége a Hasfelmetsző által küldött levelek voltak. Mindegyiket hamisítványnak tekintette a rendőrség, kivéve az 1888. október 6-it, amelyhez egy csomagot mellékeltek, benne egy darab vesével, amely állítólag Catherine Eddowes-é volt. Az akkor rendelkezésre álló orvosi eszközökkel azonban nem tudták megállapítani, hogy valóban az övé volt-e. Ezt a levél jött „a pokolból”.

Több tucat könyv szerzője állítja, hogy rájött, ki volt a gyilkos. Patricia Cornwell a Hasfelmetsző Jack – lezárt ügy (Jack the Ripper – Case Closed) című regényében az írónő DNS-próbára alapozta állítását. Szerinte anyál, amellyel leragasztották az egyik borítékot, az akkor 28 éves Walter Sickert festőé volt. Sickert nagy érdeklődést tanúsított a Hasfelmetsző iránt, különösen azután, hogy szobát bérelt ott, ahol szállásadója szerint előzőleg valószínűleg a Hasfelmetsző lakott. A művész, akit kora egyik legjelentősebb szigetországi festőjének tartanak, több képet is alkotott a témáról, de „gyanúsítottként” először az 1970-es években merült fel a neve, Stephen Knight könyvében, amelyben az angol író azt állítja, hogy Sickertet arra kényszerítették, hogy a Hasfelmetsző cinkosa legyen. A „kényszerítők” pedig igen magas körökből származtak. Knight egy olyan ember tanúvallomására alapozta elméletét, aki magát Sickert törvénytelen fiának mondta. Később úgy kiderült róla, hogy hazudott, az elmélet azonban akkor már elindult hódító útjára. Cornwell a témában nemrégiben újabb könyvet írt The Secret Life of Walter Sickert címmel, amelyet szkeptikusan fogadtak, annál is inkább, mert időközben kiderült, hogy a gyilkosságok idején a festő Párizsban volt.

„Minden könyvben, cikkben, amit olvasok, olyan szilárd állítás van, hogy elhiszem, de csak a következő írásig – mondja Penzler – Amíg egy újabb írás ízekre nem szedi az előzött. Most legújabban Stephen Hunter érvelése győzött meg.”

A krimiíró-filmkritikus, Pulitzer-díjas Hunter 2015-ben írta, az Én, a Hasfelmetsző (I, The Ripper) című könyvét, amely egy képzeletbeli napló kombinálva annak az újságírónak az emlékeivel, aki annak idején felfedezte a gyilkosságokat. Hunter módszere többé-kevésbé Sherlock Holmes híres mondatára támaszkodik: miután a lehetetlent kizárjuk, az az igazság, ami marad, bármilyen abszurdnak tűnik is. A szerző szerint a kulcs a gyilkos menekülési tehetsége, amelyet sportos életmódjának köszönhetett.  Ezért ő Montague John Druittot, a jó családból származó ügyvédet és középiskolai tanárt gyanúsítja, aki egyben kiváló kritett és gyeplabda-játékos is volt. Külseje, erős testalkata egyezik azoknak a tanúvallomásaival, akik négy meggyilkolt nő tetemének közelében vélték őt látni. Druitt, akit 1888 novemberében ismeretlen okokból elbocsátottak tanári állásából, december elején öngyilkos lett és a gyilkosságok attól kezdve megszűntek. Montague John Druitt egészen a 60-as évek végéig előkelő helyen szerepelt a gyanúsítottak listáján, aztán a Knight-féle összeesküvés-elmélet népszerűvé válásával háttérbe szorult. Most Hunter „rehabilitálta” őt – az újabb Hasfelmetsző-jelöltekre várva…

http://undergroundbolt.hu/gobolyos-n-laszlo-gyilkosok-ideje