GNL911

A Városba érkezem, igazából egy riportot kellene írnom, de elfelejtem a kijelölt témát. A Városban azonban nekem nem gond, hiszen része a lelkemnek, bármikor tudok róla írni. Hivatalos ünnepség kezdődik a főtéren, egy helyi barátommal egy tribün legtetejéről nézzük a parádét, amelybe egy katonai alakulat is bekapcsolódik.

Az egyik vezénylő tisztben felismerni vélem egykori ősmesteremet, aki annak idején az utolsó katona volt, akit leszereléskor a laktanya kapujában láttam, mivel ő volt aznap este szolgálatban. Lemegyek a tribünről, hogy közelebbről megnézzem, tényleg ő az. Nem sokat változott a 40 év alatt, ugyanolyan nácikék szeme van, mint egykor, de haja most is barna, arca ugyanolyan fiatal és kegyetlen, mint régen. „Megismersz, A.F.?” – kérdezem tőle, teljes nevén szólítva. „Valami rémlik. Utáltuk egymást, igaz?” – kérdez vissza, és helyeslően bólintok, és bemutatkozom. „Akkor nem tudtam, hogy híres író vagy. Bocsáss meg” – mondja tőle szokatlan emberi hangon, de megnyugtatom, hogy nem tudhatta, ki lesz belőlem, ezért soha ne legyen lelkifurdalása. Meginvitál a laktanyába egy látogatásra, elindulunk gyalog, hiszen éppen a Város szélén van, túl a vasúti síneken. Közben kérdezgetem a régi tisztekről, köztük  L.-ről, egykori szakaszparancsnokomról, aki nagy bunkó volt, bár a maga módján rendes. F. elmeséli, hogy L. kilépett a szolgálatból, és egy a Nagy Zeneszerző nevét viselő alapítványban kapott fontos funkciót, de elsikkasztotta a pénzt. Közben a Gimnáziumhoz érünk, ahol éppen a bevonulásom évében érettségiztem, és amelybe nem mulasztok el benézni soha, ha a Városban vagyok. Nagy meglepetésemre az egyik udvarra néző ablakból a Világcsavargó Költő integet, akit megáldottak és leköptek mindenütt. Többször találkoztam vele, amikor már végleg hazatért, folytatni szeretném vele az utolsó beszélgetést, de hirtelen hatalmas víztömeg zúdul be az Alma Mater udvarára, menekülnünk kell. „Valakik felrobbantották a főcsővezetéket” – rikoltja A.F. jól ismert hangján, és vonszol ki magával, amíg egy száraz utcára nem érünk. Egy dzsip ér mellénk. Az őrmester beszáll, de még búcsúzóul odaveti: „Reggel nyolckor az alakuló téren sorakozó!”.

Addig még rengeteg az idő, gondolom és indulok tovább. A Kertvárosban egy modern kultúrközpontot pillantok meg, ahonnan özönlenek ki a fiatalok. Benézek és ott találom szüleimet. Apám eldicsekszik azzal, hogy a Hamlet előadásának súgója volt, és bár az utolsó pillanatban ugrott be, és szövegpéldánya sem volt, hibátlanul végigmondta az egész szöveget, egy idő után a főszereplő már csak tátogott, mert ő sokkal jobb volt nála, ezért az ő hangját erősítették fel.  Anyám is nagy elismerés hangján szól róla. Nagyon örülök és büszke vagyok rá, de mennék tovább, mert rájövök, hogy a kultúrközpontot éppen Kékasszony háza mellé építették, szinte egybe vele és látni szeretném. Szüleim azonban behívnak a moziterembe, mert kezdődik egy régi kedvenc filmünk, és több mint 30 éve nem voltunk együtt moziban.

 Késő éjszaka lesz, mire elválunk. De mégsem mehetek úgy el, hogy Kékasszonnyal ne találkozzam. Félve hívom fel, és mivel nem veszi fel jó néhány csengetés után, elindulok, de egyszer csak ott áll előttem az úton, és magától értetődően bevezet a régi házba, ahol időtlen idők óta nem voltunk együtt. Bevallja, hogy aludt, de hallotta a telefoncsengést, és meg sem nézte, hogy ki kereste, tudta, hogy csakis én lehetek. Nekilátunk egy hajnali főzésnek, egy hirtelen közösen kitalált ragut ütünk össze hatalmas nevetések közepette. Csak miután már jóllaktunk és mindketten rágyújtunk, árulom el neki, hogy reggel 8-kor jelenésem van a laktanyában. Ekkor kezd el igazán kacagni, hiszen tudja, milyen demilitarizált övezet vagyok, ráadásul nincsen sem egyenruhám, sem igazolványom, benne a kimenő engedéllyel…

Aznap Purim éjszakája volt, fényes teliholddal.