GNL911

1.

Alig egy kilométeres útszakaszt kell megtennem, hogy eljussak családom egyik részétől a másikig. Ez a rész általában nyugodalmas, ritán történik itt valami. Most azonban szinte száz méterenként támad rám valaki. Többnyire sötét, alig kivehető arcú alakok, akik először csak kéregetnek, de aztán minden átmenet nélkül rám vetik magukat. Bár sosem voltam sem jó verekedő, sem jó birkózó, most mégis sikerül legyűrnöm mindegyiket, sőt, még egy féllábú barátomat is meg tudom védeni tőlük. Már célhoz érek, amikor hallom, hogy a hátam mögött összesúgnak: „Ez az ember a halál minden kísérletét képes visszaverni.”

2.

Egy északi szigetre költözöm, ahol halászok között kezdek el dolgozni. Jól is fogadnak egészen addig, amíg nem teszek egy szerencsétlen megjegyzést a tengeri élővilág pusztítására. Onnantól kezdve kiközösítenek, de kapok egy esélyt, ha elmegyek egy kápolnába és vezeklő imákat mondok Szent András, a halászok védőszentje oltárán. A kápolnában nem vagyok egyedül, sokan jönnek fiatalok, és azt látom, hogy a szent szobra körül égő gyertyákról mindenki meggyújt magának egy rövid jointot. Egy lány meg is kínál egy slukkal, kiderül, hogy ugyanaz az eukaliptuszból készült kis sodormány, amelyet sokáig mi is szívtunk, amíg be nem tiltották nálunk. „Itt szabadon szívható – mondja a lány – minden könyvesboltok árulják, a modern verseskötetek polcán tartják őket.” Nem is kérdezem, merre van a legközelebbi könyvesbolt, nem érdekel többé sem Szent András, sem a halászat, csak az jár a fejemben, miként tudok majd becsempészni néhány tucatnyi joint-csomagot.

3.

A gyönyörű nagy színésznővel készülök interjúra, egy szálloda különtermét beszéljük meg találkozóhelyként, de előzőleg összefutunk a zöldségesnél és mindjárt segítek is neki bevásárolni. Közben le kell szerelnem egyik volt férjét, aki tökrészegen kötözködik velem. Bemegyünk a szállodába, ahol már ezerszer jártam, de nem találjuk a termet, mert egy konferencia miatt mindent átszerveztek. Végül találunk egy csendes folyosót, de éppen csak elkezdjük a beszélgetést, amikor a színésznőn sírógörcs tör ki, mert felidéződött benne a legutóbbi premieren a nézők reagálása. Lassan megnyugszik, és folytatnánk, de a riportermagnómon előbb egy ismeretlen piros fény gyullad ki, majd lángolni kezd. Szerencsére sikerül eloltanom, és a felvétel sem sérül meg. A harmadik kérdés közben burkoló munkások érkeznek, a negyedik kérdést elfelejtem. Végül kikapcsolom a magnót, és kötetlenül próbálunk beszélgetni. „Úgy is tud rólam valami szépet írni” – mondja a művésznő megértő mosollyal. Engem azonban ez sem vigasztal.

4.

Kortalan nácik kérnek tőlem útbaigazítást a városközpontban, mire én egyenesen a főcsatornába irányítom őket. Oda masíroznak gyűlöletes indulóikkal, aztán egyre kevésbé lehet hallani őket, remélhetően belefulladtak a szennyvízbe. Közben elindulok magam is a városközpont felé és rémülten tapasztalom, hogy lebombázták az egészet, de a romkeresők között már elindult az újjáépítés is. Megérkezik egy anakronisztikus autó, amelyből kiszáll a gülüszemű főfelügyelő még fiatalon, és segédje, még fiatalabban, hogy helyszíneljenek. Én figyelmeztetem a főfelügyelőt, hogy hiába játssza itt az igazság bajnokát, egyszer úgy is ki fog derülni, hogy ő is az ordasok közé tartozott, de megnyugtat, hogy annyi gazembert juttat majd börtönbe, hogy az ő bűnei elévülnek, mire kiderülnek. Vitatkozni kezdünk a háborús bűnök elévülhetetlenségéről, de közben kincset érő dokumentumokat talál valaki a romok között és faképnél hagynak.

5.

A legendás börleszkpárossal egy csendes tengerparti fürdőhelyen futok össze. Felidézzük a régi szép időket, elmesélem nekik, hogy különösen olasz szinkronban élveztem a duettjeiket. A kövér, mint mindig, most is rendkívül elegáns és választékos, arra készül, hogy váratlanul hazalátogat nagy társadalmi életet élő feleségéhez, és megkér, hogy utazzam el az asszonyhoz és valami trükkel próbáljam otthon tartani, mert meg akarja őt lepni. Meg is érkezem hozzájuk, de későn. Az asszony éppen akkor repül ki az ablakon, de még odaveti, hogy egy akciós tanfolyamon tanult meg repülni és most megy, meglepi a férjét a fürdőhelyen, ahol a barátjával pihennek.

6.

Egy másik, számomra nem kevésbé kedves színésznővel találkozom egy ugyancsak tengerparti ház teraszán. Régen nem láttuk egymást, valamikor két közös filmtervünk is volt, de egyikből sem lett semmi. A színésznő most elérkezettnek látja az időt, hogy megvalósuljon az álmunk, de ezúttal egy szerelmi drámát képzelt el, amelybe belevennénk az ő régi világháborús történetének, és az én képzeletbeli terror-rendszerről szóló sztorimnak néhány elemét és szereplőjét. Először hitetlenkedve fogadom az ötletet, de aztán, ahogy beszélgetünk, jegyzetelni kezdek, és lassan összeáll bennem a forgatókönyv. Két kis papírtekercsre írom fel a töredékeket, az egyiket szétbontom, a másik egyben marad. Hirtelen hatalmas szélvihar támad, és felkapja az összes papírt, de nem sokáig tart, és valami jegyzetet sikerül összeszedni. A különálló papírokat egymás után bogozom ki, és írom le a történetet egy nagy lapra, magyarul és franciául is, a leendő producer kedvéért. Az egybemaradt tekercsen viszont nem találom a szöveget, pedig tudom, hogy rajta van. Letekerem, kifordítom, és semmi. A színésznő kezd rám megharagudni, azt hiszi, hogy direkt húzom az időt, hogy tovább lehessek vele, és ettől én még inkább bepánikolok, hogy hová lettek az ötletek és nem is tudom őket felidézni. Végül érkezik egy ismeretlen férfi, és a tekercselt papírról lehúz egy fekete, filmszerű réteget, és ott vannak alatta a jegyzeteim. De mire sikerül mindent elolvasnom, a színésznő eltűnik, és hiába kérdezgetek bárkit, senki nem látta, merre ment…