GNL911

1.

G.aznap teljes időzavarban volt. Három órán belül legalább négy helyre kellett volna eljutnia, amelyek akkor sem voltak közel egymáshoz, ha nem jött volna közbe semmi. De ahogyan ilyenkor már lenni szokott, folyton közbejött valami. Először egy külföldi csoportot kellett kalauzolnia, hogy bemutassa a főváros római kori emlékeit, de már a találkozó pillanatában megtudta, hogy ezeket egy másik idegenvezető már megmutatta nekik, és a csoport tagjai fél órát marakodtak azon, hogy mi érdekli őket. Mikor tőlük végre megszabadult, egy magát régi szeretőnek beállító nő hívta őt, hogy váltsa meg húszéves ígéretét, amelyet egy szabadtéri, megkötözéses szexre tett. G. hiába magyarázta neki, hogy azóta más ember lett és különben is mínusz fokok vannak kint, képtelen volt lerázni. Közben eszébe jutott, hogy megígérte egy barátjának, hogy visz neki a házi disznótorosból és kacsasültből, és azzal sem várhatott. Felpakolta ház az étkeket, táskájába tett egy hosszú damilt, és elindult a találkahelyre. Gyorsan megoldotta a problémát, levetkőztette a nőt, odakötözte egy fához, aztán otthagyta, boldoguljon, ahogy tud. Ha megfagy, úgy kell neki. Végre elért a barátjához, aki a finomságokért hálából vodkával kínálta meg, amit már jó egy évtizede nem vett magához, miután egy vodkának nevezett pancstól napokig beteg volt. Most azonban nem sérthette meg barátját, és nekiálltak vodkázni. Már a negyedik pohárnál tartottak, amikor G.-t a fia hívta, emlékeztette őt, hogy átveszi helyette az olasz örökrangadó tudósítását, de az eredeti időpontot egy órával korábbra hozták, így sietnie kell, már csak negyedórája van hátra. G. félig kábán elindult a szerkesztőségbe taxival, alig várta, hogy a vágtató, hirtelen fékezgető kocsi megálljon, és egy sarkon tudja kidobni a taccsot. Így érkezett meg a kezdőrúgás pillanatára, és csak akkor tudta meg, hogy hiábavaló volt a rohanása, mert köd miatt nem tudták lejátszani a mérkőzést.

G.úgy ébredt fel, mintha valóban agyonvodkázta volna magát, hasogatott a feje, görcsölt a gyomra, rossz volt a lehelete. És nem tudta, hogy az ébredés valóban megtörtént-e, vagy azt is csak álmodta.

2.

G.teljes elképedéssel nyitott ajtót egykori évfolyamtársnőjének, a fekete őssörényt viselő, most széles sötét kalapban megjelenő D.-nek, akinek mindig elismerte nemtucat- szépségét, de sosem volt az esete. Az első döbbenetet követte a másik: D., férje kíséretében, azért érkezett, mert egy francia költeményt fordított le, és azt akarta, hogy G. legyen ennek a lektora. D. korábban soha nem foglalkozott műfordításokkal, ellenben az egész évfolyam legjobbja volt francia nyelvből, mégha ezt soha nem hangoztatta már-már krónikus szerénysége miatt. Leültek egy asztalhoz, némi erős délkelet-ázsiai zöld tea mellé, a férj tőlük tisztes távolságban, hogy ne is zavarja az intellektuális együttlétet, és szóról szóra kielemezték D. fordítását. G. szinte egyetlen szó magyarításával sem értett egyet, de D. megadóan tűrt minden javítást, sőt, arcán egyre nagyobb hála kezdett sugározni a férfi iránt.

Néhány óra elteltével készen volt a közös remekmű. D. és férje távozni készült, D., aki egy percre sem vette le sötét kalapját, amely alól kiomlottak még mindig fekete fürtjei, köszönetképpen magához ölelte G.-t. Ez a baráti ölelés azonban nem akart végetérni, D. nagy erővel nyomta hozzá altestét G. ágyékához, amitől a férfi és felbátorodott, és keze elindult az akkor még hosszú pamutruhában lévő asszony hajlatain.

A következő kép már D. meztelen teste volt, ahogyan soha nem látta és el sem képzelte, csupán egy hosszú, többsoros lánc maradt rajta, amely egészen Vénusz-dombjáig öltöztette őt. G. úgy beleszédült a váratlan látványba, és magára az aktusra nem is emlékezett. Akkor eszmélt fel újra, amikor D. már újra teljesen felöltözve, kalapban indulásra készen állt. „Valóságos páncéltól szabadítottál meg” – suttogva még mindig felizgulva D., majd belekarolt férjébe és távoztak. 

G.arra ébredt, hogy kegyetlen szomjúság gyötri. Elfelejtett inni a sós-fűszeres ebéd után.

3.

G.-t egy oknyomozó riportra küldték ki egy sziklára épült szállodába, amely alatt csodálatos hullámok kavarogtak. Onnan fentről azt sem volt számára világos, hogy egy hatalmas tó partján, vagy egy tengeröbölben van-e. Szállodai szobájában hatalmas rendetlenség uralkodott, mintha az előző lakó után nem maradt volna idő kitakarítani. A szoba falai barlangrajzokra emlékeztettek, a ráfestett őslények élni és mozogni látszottak. G. alig talált helyet szokásos újságírói eszközeinek, és miután átöltözött, hiába kereste riportermagnóját, telefonját, csupán a pénztárcája került elő, amelyben sokkal több pénz lapult, mint amire emlékezett. Szerencsére agya jól működött, képes volt minden apró részletet az agyában tárolni anélkül, hogy leírta vagy hangfelvételt készített volna.

Mielőtt munkához látott volna, gondolta, iszik valamit, mint a régi szép időkben, amikor el nem indult volna egy komoly feladatra némi lélekerősítő nélkül. Ahogy azonban kilépett a folyosóra, belebotlott kolléganőjébe, a sudár, igéző szemű H.-ba, akiben eddig még soha nem vette észre a nőt. Meglepetésére H. közölte, hogy ugyanarra a feladatra rendelték ki őt is, mint G.-t, de neki sem szóltak, hogy G. itt lesz. „Úgy látszik, egyikünkben sem bíznak” – mondta G. és meghívta a nőt egy italra. A bár a legmeredekebb szikla legszélére épült, alattuk mesés látkép terült el, csak úgy dörögtek a kövek a hullámveréstől. Az első italból kettő, majd három lett, és G. egészen meglepődött, hogy a sportos életmódjáról ismert kolléganő milyen könnyedén iszik, és közben egyre szebb, egyre izgatóbb lesz. „Régóta figyeljük egymást, de soha nem beszéltünk másról, mint a munkáról, itt az ideje, hogy ezen változtassunk. A munka ráér, a lapzártát már úgyis lekéstük” – mondta a negyedik pohár után H.. G. egyre kellemetlenebbül érezte magát, miközben férfiérzései sem hagyták őt nyugton. Hívta a pincért, hogy fizessen. Még éppen azon csodálkozott, hogy a pénztárcájában még annál is több pénzt talált, mint amennyit a szobában megszámolt, amikor H. egy könnyed mozdulattal ledobta a ruháját és a sziklaszírtről levetette magát a hullámok közé. G. habozás nélkül utána ugrott, és csak valami égi szerencsének köszönhette, hogy nem zúzta magát halálra valamelyik sziklán, pont sikerült neki a víz egy mélyebb öblébe ugrani. Mire azonban a felszínre ért, H. már ott ült az egyik kövön, és rajta nevetett. „Legalább most kijózanodtál” – mondta G.-nek, aki nem tudta, hogy dühögjön vagy maga is nevessen.

Aznap éjjel szmogriadó volt a városban.