GNL911

Elmentem egy jó nevű tv-csatorna által meghirdetett szereplőválogatására. Egyszer már sikeresen átestem egy ilyenen, még fontos szerepet is kaptam egy sorozat-epizódban, amely után sem szeretteim, sem haverjaim nem röhögtek ki. Gondoltam, mi bajom lehet, ha ráérő időmben megpróbálkozom még egyszer.

Akkor is, most is, pontos időre hívtam. Az első alkalommal én időpontomra még ketten jöttek, az adatok felvétele után mindhárman kaptunk egy-egy oldalas szöveget, hogy az egy óra múlva kezdődő próbafelvételre megtanuljuk. Nem tudom, hogy a másik két delikvens mire jutott, én végül képernyőre kerültem.

A második alkalommal szokásom szerint előbb érkeztem, mint az időpontom volt. Pillanatok alatt kiderült azonban, hogy még a másfél órával korábbra hívottak közül is van, aki sorára vár. Egy nagy teremben legalább két tucatnyian üldögéltek, nekem már csak egy lépcsőn jutott hely. 

Nem ez volt az első meglepetés. Kitöltettek velem egy adatlapot, amelyhez mellékeltek egy nyilatkozatot. Ebben szerepelt, hogy a műsorról teljes körű tájékoztatást kaptam (nem kaptam), hogy „tudomással bírok arról és elfogadom, hogy a műsorban való szereplés súlyos fizikai és lelki megterheléssel járhat”, és hogy „a casting során váratlan helyzetek adódhatnak, illetve olyan jelenetek kerülhetnek rögzítésre, amelyekre előre nem számíthattam.” Szerepelt a nyilatkozatban továbbá, hogy a műsorgyártó személyes adataimat, köztük „a fizikai és pszichés tulajdonságaimmal, jellemvonásaimmal, egészségi állapotommal, kóros szenvedélyeimmel, szexuális életemmel kapcsolatos adataimat megőrízze, kezelje, esetleg továbbadja harmadik személyeknek „tv-műsorok elkészítése céljából.”  Ezenkívül a műsorgyártó nem vállal felelősséget a rólam készült felvételek nyilvánosságra hozataláról vagy másfajta hasznosításáról. Megkérdeztem az adatlapot osztogató hölgytől, hogy mi ez, mire azt felelte, hogy „ezt nem kell aláírni”. „Akkor mégis miért van? – kérdeztem. „Ez kell” – felelte és valami jogszabályra hivatkozott.

 Közben a meghallgatás két termének egyikéből kiabálások hallatszottak, és néhány harsány „kurva anyád”. Nemsokára kijött egy fiatal hölgy, láthatóan az asszisztens ismerőse. „Jó volt?” – kérdezte. „Igen” – felelte a lány. „És fájt?” – jött a következő kérdés.  Olvasta olyanról néhány éve, hogy „már a castingon folyt a vér”, de az egy szado-mazo pornófilm „meghallgatása” volt. Itt állítólag krimisorozatra toboroztak, bár kétségtelen, hogy ebben a műfajban elég nagy a szórás Columbótól Stephen Kingig és Stieg Larssonig. Közben úgy bő tízpercenként megjelent egy „ki, ha én nem?” testbeszédű, arrogáns hangú, öltönyös fickó lenyalt hajjal és bemondta a következő jelölt számát. Ebből kiderült számomra, hogy jó esetben két óra múlva kerülök sorra. A bő tízperceként kiszállingózó meghallgatottak arcán semmilyen érzelem nem tükröződött, szinte mind némán távoztak.

Több mint egy órás tétlenség úgy döntöttem, hogy maradok az írásnál. Mivel csak úgy lehetett a teremből kimenni, ha valaki mágneskártyával kinyitotta a bejárati ajtót, közöltem az asszisztenssel, hogy levegőznék egy kicsit. Eszem ágában sem volt visszamenni.

Azért még az ajtóból visszanézem, s végigpásztáztam szememmel a várakozókat. Volt közöttük unatkozónak látszó huszonéves, elfojtott agresszívitással teli férfi, ravaszul bölcs tekintetű, fehér szakállas öregember, exportból visszamaradt potenciális sorozatsztár, kíváncsi tinilány, szigorú szabályok között élő középtisztviselő. Akár meg is csinálhatnám velük a magam filmjét, gondoltam, mindenki azt a szerepet kapná, ami az arcára van írva. A történeten ráérünk gondolkodni…