GNL911

New York-inak lenni: állapot. New York-inak lenni: életforma, látásmód. New York-inak lenni: tartozni valahová, tartozni valaminek. Nincs Bernard Malamud, Susan Sontag, William S.Burroughs, Andy Warhol, Woody Allen, Martin Scorsese, Robert De Niro, Spike Lee, Laura Nyro, Simon & Garfunkel New York nélkül és nélkülük is elképzelhetetlen a Nagy Alma. A Nagy Olvasztótégely legforróbb kemencéje. A szabad világ legszabadabbja. Ahol szabad élni, ahogyan akarsz, és ugyanúgy szabad kóbor kutyaként megdögleni is. Ez utóbbi mondat Lou Reedtől hangzott el, nem sokkal azelőtt, hogy elkészítette a maga hangzó „szkeccsfilmjét”, vagy „novelláskötetét”, ahogy tetszik: a New York-ot.

 Woody Allen mondta: a legnagyobb szívfájdalmam, hogy nem vagyok valaki más. Lewis Allen Reed kicsapott brooklyn-i egyetemistának, szépreményű újságírónak a legnagyobb bánata, hogy nem írta meg és nem is írja meg már soha a „Nagy Amerikai Regényt”. Pedig tulajdonképpen már régen megírta, azaz folyamatosan írta élete végéig. Mert mi másnak nevezhetnénk a még a Velvet Underground-korszakban írt „junkie-történeteit”, az agyonidézett Heroint, vagy a Waiting For The Mant, a Transformer transzvesztita-portrésorozatát, a Walk On The Wild Side-ot, később a Coney Island Baby-t, vagy a Street Hassle-t, mint e nagy regény egy-egy telibe talált novelláját? És kitehetné ezt meg hitelesebben, mint az a művész, aki testközelből érezte az emberi roncslét nyomorúságát, aki több közösséget érzett a metróalagutakban meghúzódó véglényekkel, a Bowery iszákosaival, a külvárosok „fehér niggereivel”, mint a rock-sztárok csillogó világával, aki hosszú időn át maga volt a két lábon járó identitás-zavar? Aki csak azért nem osztozott az örökre elátkozott rock-költők sorsában, mert képes volt kiírni, kizenélni magából fahangon elénekelve-elbeszélgetve, kezdetleges, mégis helyén való gitárakkordok, még primitívebb szólók mellett összes rosszkedvét, és megtalálni zsidó ősei életmentő humorát? Akit a punkok ősének tekintettek „három akkordja” miatt, és aki két évtized után visszavette jussát, hogy „hazavágja” 58 percben a belőle élősködőket és az őt temetőket egyaránt. Egy lemez, amelyben a rock-and-roll, a talking blues, a country találkozik a vacsorához igazított tv-hiradókkal.

 „Pedro a Wilshere Hotelben dekkol/üvegtelen ablakon kifelé bámul/papírmasé falak/lábánál újsághalmok/apja veri mert nem alázkodik meg/mint kilenc húga és öccse/kik illedelmesen térdepelnek/megszökni nehéz ha kabátod veri a lábadat/Pedro álmodik megöli a vént ha nagy lesz/de kicsi az esélyed hogy a Boulevard beereszt”. A sötétség fekete szemüveges hercege megérte azt a szégyent, hogy korunk látható slágerlistájára is felkerült a Dirty Boulevard című „alig-zenés” története,  (bár a belenyomott gitár-gondolatok nagyon ülnek)  amelyből a legtöbben a végére figyeltek fel: „fly fly away” - énekli Lou, miközben egy kis soulos felelgetés mellett valami egészen undorító háttérvokált nyomnak. A klip maga inkább a kábítószeres menekülést erősíti áttűnéseivel, miközben a szöveg az 50-es évek New York-i „free cinemáját”, Lionel Rogosint és a korai John Cassavetest idézi. És úgy tűnt, az MTV-nél aludtak a cenzorok. Lemehettek ilyen sorok is a képernyőn, hogy „add nekem éhedet s nyomorod, s rájuk vizelek/mondja a Bigottak szobra...”, vagy „a Lincoln-alagutnál áll egy kiskölyök/műrózsát árul alig egy dollár/dedugult a 39. utca/sok tv-kurva zsaru-szopásra vár”. Ha arra gondolunk, hogy a Wild Side-ot rögtön levették a rádiók műsoráról, amikor rájöttek, kikről van szó, határozott a fejlődés...

 De ez nem minden! Romeo Had Juliette – nesze neked Will Shakespeare, nesze neked Leonard Bernstein, nesze neked Franco Zeffirelli, de még Mark Knopfler is...Lou-Lőrinc barátnak nem kell mindenféle cselekhez és mérgekhez folyamodnia, hogy a két szerelmes, egy fehér angolszász protestáns lány (WASP) és egy puerto ricói egymásé legyen. Az ő nászuk (?) inkább egy jóízű „kefélés”, miközben tesznek magasról a világra. Bár Reed sosem volt a „szeretkezz, ne háborúzz” apostola, Rómeója és Júliája valahol ezt a megoldást választja. De van-e más választás ott, ahol „gőzölögnek az utcák és álmodnak a drogkutyák/egy fillérekért adott Uziról/bár kilőhettem volna a fényt/egy kézzel is szegényt”? Akkor már jobb, hogy „az illat szemedbe égett/tíz körmöm combodba mélyedt”. Megkapja a „kidobós figurát” a Good Evening, Mr. Waldheimben az egykori ENSZ-főtitkár is, akinek náci múltja csak akkor kezdte piszkálni a nagyhatalmak csőrét, amikor már csupán Ausztria államfője volt. És ha már politizálunk, akkor Lou mindjárt leszedi a keresztvizet a tolerancia és intolerencia más bajnokairól is, a pápáról, Jesse Jackson fekete polgárjogi vezetőről és Louis Farrakhan szélsőséges fekete muzulmánról is.”A szavak olyan könnyen gördülnek/ajkáról könnyed tánccal/remélem nem árazza le őket/rasszista csúsztatással...” A Halloween Parade és az I'm Sick of You már-már kellemes „vidéki” zene, a There is No Time hallatán viszont Johnny Rotten, Joe Strummer és a többiek térden állva sírva csókolgathatják a Mester kezét. Az úri közönség pogózik!

A szintén „társalgó” Last American Whale Lou környezet-érzékenységéről ad számot. Arról elmélkedik, hogy az amerikaiakat nem érdekli a szépség: „beleszarnak a folyóba, savas elemeket dobnak a tengerbe, és panaszkodnak, hogy nem lehet fürdeni, amikor a döglött patkányokat mos ki a hullám”. A Beginning of a Great Adventure tiszta jazz – Lou egyszer azt mondta, hogy legjobb formájában ő a világ legjobb gitárosa, most megértjük miért – a címből kihalljuk a Casablanca záró sorát, és valóságos film- és közéleti panoptikumot zenésít meg benne, Humphrey Bogarttól Boris Karloffig, Jézustól Ethel Kennedy-ig. (Ajánljuk játéknak, hogy a szövegben szereplő keresztnevek alapján ki azonosít többet...). A blues-os Busload of Faith csupán azt akarja tudatni, hogy nem várhatunk mentőangyalokra, sültgalambra és egyéb megváltásokra. A Xmas in February kegyetlensége konkrétabb: egy rokkant vietnami veterán története, akinek puszta léte kínos, mert „emlékeztet egy háborúra, amit nem nyertünk meg”. Aktuálisabb, mint valaha, amikor már az Egyesült Államok iraki kalandja is több mint 10  ezer amerikai életébe került... A Hold On akasztófahumorát sem teszik zsebre: „Semmihez sem hasonlíthatók a New York-i utca emberi jogai” - énekel Lou, és figurái között szerepel egy rendőr, akit egy Buddha nevű tíz éves gyerek lőtt főbe a Central Parkban....

 Lou Reed, a heroin-holokauszt túlélője a New York-kal végleg kilépett az „alternatívok” sorából úgy, hogy a legkisebb kompromisszumra sem kényszerült. Nem jelentett számára alkotói törést – sőt! - hogy élete sínre került (egy másik nagy extrém művész, Laurie Anderson lett élete végégig párja és múzsája). A John Cale-lel közösen készített Andy Warhol-emléklemez és film, a Songs For Drella, a rock és a minimalista zene tökéletes találkozása, de a Reed-életmű csúcsai közé tartozik a Magic and Loss (1992), az Ecstasy (2000), vagy a Poe-try című zenés színpadi játék, amelyből a The Raven című album született.

 A kelet-európai változásokra újságíróként is reagáló Lou (híressé vált Vacláv Hável cseh ellenzéki vezetővel, későbbi államfővel készített interjúja), háromszor járt Magyarországon: először 1996-ban a Petőfi Csarnokban, majd 2000-ben a Szigeten láttuk óta híres piros gitárjával. Ez utóbbiról született nagy példányszámú kritika hosszasan fejtegette, hogy milyen kicsi, milyen összeaszott, hiába, megviselte őt az alkohol, a drog, majd a végén megjegyezte: tulajdonképpen nagyon jó kis bulit csapott...Lou harmadszor a margitszigeti szabadtéri színpadon játszott 2004 nyarán, amikor ugyanarra az estére szervezték egy másik helyszínre a King Crimson koncertjét is...