GNL911

Egy északi túrára fizetünk be Életemmel és korábbi fogadalmunkkal ellentétben vállaljuk a több ezer kilométeres buszos utat.  Csodálatos erdőkön, havas hegyeken keresztül utazunk. Az egyik állomáson csatlakozik hozzánk a svéd futball-válogatott, akik össze akarják mérni erejüket az utasok csapatával. A háromkoronások között felismerem az egykori legendás jobbszélsőt, aki éveken át játszott Olaszországban, ezért olaszul üdvözlöm. „Találkoztunk már?” – kérdezi K.H. „Igen – felelem – Firenzében, 1969 őszén, amikor a magyar válogatott a Fiorentinával játszott”. „Igen, már emlékszem is magára” – bólint K.H. Mindketten hazudunk, mivel akkor ő már a Milanban játszott, tehát nem találkozhattam vele Firenzében.

Útnak indulunk, meredek sziklák között vezet az útunk, ám egyszer csak kibukkan alattunk több száz méter mélységben a tenger. A sofőr pedig képtelen bevenni egy kanyart a hegyi szerpentinen és zuhanni kezdünk. Éppen csak vizet érünk, amikor pilótánk, mintha csak repülőgépet vezetne, szépen kiemeli a buszt és a szomszédos sziget felé vezeti. Eddig nem féltem, most azonban tartok tőle, hogy neki ütközünk a magas feszültségű vezetékeknek, a sofőr azonban nagyon ügyesen kikerüli őket és leteszi a buszt egy kertvárosi úton.

Egy panziószerű épületbe vezetnek minket, ahol száraz ruhát kapunk és elintézhetjük folyó ügyeimket. Három ajtó áll előttünk: „Férfiak”, „Nők”, „Fiatalok” – minden nemi megjelölés nélkül. Én ide megyek be, bár sokan furcsán néznek rám, odabent a Queen One Vision-je dübörög, amivel 30 évvel ezelőtt budapesti koncertjüket kezdték, és a bent lévők olyan pózokat vesznek fel, mint hajdan Freddie Mercury.

A váró egyik sarkában egy megszállott tekintetű fiatalember próbál néhány fadarab-szerű nőt valami színészi teljesítményre ösztönözni, miközben hevesen magyaráz Szent Johanna bátorságáról. „Isten hozott, Mokiszin” – üdvözlöm nagy örömmel. Rám néz, kimeredt szemekkel. „Szvétyi, szvétyi, májá zvezdá” – lelkesedem, de a szenvedélyesnek látszó rendező arca azt tükrözi, hogy megint egy elmebeteggel hozta össze a sors. Feladom.

Egy kedves skandináv hölgy jegyeket osztogat különböző buszokra, amelyek elvisznek minket egy nagy szállodához, ahol új túrabusz vár ránk és folytathatjuk az útunkat. Ezzel ideiglenesen elszakítanak Életemtől, de ennyit talán még kibírunk egymás nélkül. Az én buszom hamarosan megérkezik egy teljesen ismeretlen helyre. Kérdezgetem az embereket, hogy merre van a nevezett szálloda, de mindenki össze-vissza beszél. Megelégelem a sok üres fecsegést, és kiállok az útra, hogy leintsek egy taxit. Már közeledik egy sárga autó, amikor felébredek.

Ezen az éjszakán Életem is arról álmodott, hogy buszon utazik, eltéved és kérdezgeti az embereket, hogy merre kell mennie. Legközelebb már pontosan ugyanazt fogjuk álmodni.