Átviszem a tűzvonalon a néhai asztalkendős palesztin vezetőt, emiatt kitör a világháború, és mint mindig, az igazaknak kell menekülniük.
Beválasztanak az amerikai kongresszusba, és rögtön kapok is egy súlyos pénzbüntetést, mert a választásokkal kapcsolatban elsütöm a klasszikus lennoni poént: „general erection”. És a politikusoknak ugyanúgy nincsen humorérzékük, mint ötven és kétezer évvel ezelőtt.
Házat építünk, amelynek először a falait húzzák fel, de szerencsére időben észreveszem, és szorgalmazom az alapozást. Ásnak egy hatalmas gödröt, és abba mindenféle hulladékot és régiséget szórnak bele, hogy kellőképpen feltöltsék. Amikor szólok, hogy pincére is szükségünk lenne, kinevetnek.
Ki akarok nyomtatni valami fontosnak tűnő szöveget az éjszaka kellős közepén, és a printer hirtelen hangosan kattogni kezd. Nem akarom felébreszteni Életemet, ezért kihúzom belőle a vezetéket, de csak kattog tovább. Már az összes elképzelhető zsinórt kihúzom, de a zaj nem áll le, miközben a vezetékek, mintha én is elektromos lennék, egymás után rám tapadnak. Csak egy vekkeróra szabadít meg ettől a kíntól.
Testvéremmel vérszerződést kötünk, ezután rögtön elhagyja az országot, de azt ígéri, hogy amikor visszatér, ismét csodás lesz hazánk. Kérdés, hogy visszatér-e valaha.
Közösségem nagy ünnepre készül, de valaki átvette a helyemet, és amikor megérkezem, kigúnyol. Ezt nem tűrhetem, és nekimegyek, bár sokkal nagyobbnak és erősebbnek tűnik. Rövid idő alatt többször megverekszünk, hol ő kerül felülre, hol én. Végül engem hoznak ki győztesnek, és a megbékélés jeleként nekiállunk együtt velős pirítóst enni. Diadalmasan indulok haza, amikor hív Apám és közli: szégyelld magad, hogy verekedtél. Akkor tudom meg, hogy az egészet egyenesben közvetítette a tévé.
Tanítani hívnak egy iskolába, de amikor odaérek, akkor jövök rá, hogy egy gyűjtőtábor, ahonnan majd elviszik a nemzet ellenségeit. Annyit azért még megengednek, hogy hazamenjek és összeszedjem a legszükségesebb holmijaimat. Villamoson indulok vissza, de közben elfelejtem, hogyan kellett odáig mennem. Szerencsém is van, mert a villamos éppen egy nagy, eddig általam nem ismert zsinagóga előtt robban le. Onnan számos autóbusz indul, de egyiknek sem ismerem a végállomását. Felhívom egykori sportrovat-vezetőmet, hátha tudja a megoldást, magam sem tudom, hogy miért éppen őt. Ő ugyan először kéri, hogy ne zavarjam, aztán elmondja, hogy éppen középkori latin szövegeket fordít, amelyekből kiderül, hogy mindaz, amit az egyházak ma tanítanak, tévedés, mert e szövegek nem is hasonlítanak arra, ahogyan évszázadokon át értelmezték őket. És ez ment meg téged is – mondja – mert semmi alapja nincsen az üldöztetésednek. Nem is törődöm többé a lágerrel, hanem jóízűen folytatjuk történelem-feltáró beszélgetésünket….
A világ egy legmagasabb hegycsúcsáról indulunk el valahol Latin-Amerikában egy rozoga busszal, végig egy nyaktörő szerpentinen. Közlik velünk, hogy az életünk végig egy hajszálon függ, amíg le nem érünk néhány óra múlva a völgybe. Valóban így is történik, sőt, egy alkalommal arra leszünk figyelmesek, hogy nem fut alattunk az út, hanem néhány másodpercig a levegőben halad a busz. Ez aztán legalább még háromszor megismétlődik. Először még élvezem a kalandot, de aztán úrrá lesz rajtam a élelem, olyannyira, hogy az utolsó „űrutazás” alatt keresztet is vetek, ami soha nem fordulhat elő velem. Végül megérkezünk a völgybe, egy folyó medréhez, vezetőnk magunkra hagy minket, mehetünk, amerre látunk. Én is elindulok az egyik irányba, mert minden út vezet valahová…
A hegyoldalban vagyunk, a 45 éve hagyományos májusi bulin. Óriási a tömeg, mint a klasszikus időkben. Az kicsiny szabadon maradt tisztáson az Admirális Fia térden állva udvarol Texas legszebb Csúnya Lányának. Elbűvölve nézem őket, és dúdolom, hogy „Try to set the night on fire”. Valaki meghallja, és magával rángat, hogy énekeljem fel a legújabb változatot, mert a többiek már tűkön ülnek, és a Főnök nem hajlandó újra elénekelni, mert a könyökén jön ki. Örömmel vállalom, de valahogy a hangnemet nem vagyok képes eltalálni. Végül a zenészek megnyugszanak, és úgy döntenek, hogy utánam jönnek.
Koncertre kell mennem egy közeli faluba, én is éppen falun vagyok, és semmilyen tömegközlekedési eszköz nincsen. Autóm továbbra sincs, ezért nincs más választásom, mint átfutni. Nekilendülök és futok, pedig világ életemben utáltam futni, sőt, nem is tudtam jól futni. Amerre elhaladok, mindenki rajtam röhög esetlen futóstílusom miatt, de nem törődöm vele, sőt, mivel hamar odaérek, és még nem kezdődik a koncert, visszafutok, és újra megteszem a távot.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.