Állok a fél éve felújított 3-as villamos vonalának egyik állomásán ott, ahová a pótlóbusznak kellene érkeznie, mivel a vonalat éppen felújítják. Mivel a jelzőtábla sem egyértelmű, megkérdezem az akkor érkező, idősebb, szolid eleganciával öltözött hölgyet, hogy biztosan jó helyen állok-e. Megerősít némi bizonytalankodás után. Morgok, hogy egyszerűen röhej ez a budapesti közlekedés, az ember képtelen tervezni, hogyha időre akar menni valahová. „Hát igen, nincs pénz rá” – sóhajt nagyot a hölgy, majd hozzáteszi, hogy az egészségügyben és az oktatásban sincsen, ez utóbbit ő is látja nap, mint nap, hiszen tanárnő és egész életében nyomorgott, bár ez utóbbit jól titkolja. Felbátorodom: „Mi az, hogy nincsen pénz?” „Nézze, a semmiből nem lehet pénzt teremteni”- feleli, majd hosszan magyarázni kezdi ezt a pénztelenséget, láthatóan azért, hogy ne jussak szóhoz. Azért egy levegővételénél mégis közbeszólok: „Nincs pénz? Luxusépítkezésekre, stadionokra, helikopterekre, magántestőrségre, kamu népszavazásra van?” A hölgy nem jön zavarba. „Minden vezetőnek megvannak azok a dolgok, amelyek számára fontosak. És sport igenis nagyon fontos dolog. Látom nap, mint nap, hogy a gyerekek milyen rossz fizikai állapotban vannak.” – magyarázza hevesen. „Igen, fontos a sport, de ha rohad az egészségügy, ha már rendesen tanítani sem lehet, akkor mit ér ez az egész?Mellesleg egy demokratikusan megválaszott vezetőnek talán nem a saját prefenciáit kellene néznie, hanem az országét.” Kezdem elveszteni a hölgynél a kezdeni szimpátiát. „Úgy látom, maga nem nagyon kormánypárti. Mellesleg azt tudja, hogy amikor az előzők bezárták a Lipótot, a betegeket kihajtották télen a hideg erdőbe, aztán boldoguljon mindenki, ahogy tud? Ezt egy orvos mondta nekem. Ezek a fiúk pedig éjt nappalá téve dolgoznak, és lassan a világ is elismeri, hogy mit vittek véghez…”Ezen a ponton érkezik meg – nem a pótló, hanem egy másik busz, amelyről még át kell szállnom a megszokott útvonalon, hogy célhoz érjek. Szerencsére felszáll velem egy korombéli hölgy, és ő veszi át a reménytelen vitapartner szerepét. Amúgy az újra felújítandó szakaszon még egy vakond sem dolgozott…
Barátommal tiszteletre méltó születésnapjainkat akarjuk némi ebéd és egyéb kísérők mellett megünnepelni. Egy közeli éttermet választunk ki. Keresek egy olyan helyet a széles teremben, ahol elkerüljük az óriás kivetítőt, amelyből folyamatosan dübörög a zene. Nincs, mert annyi kivetítő van, hogy minden zúgot bezajosítson. „Nem lehet csend egy étteremben” – mondja nekem a pincér. A miértre azonban neki sincsen válasza.
Árpád-sávos fiatalember lép be döngő léptekkel a metróba. A csúcsforgalom ellenére elhúzódnak mellőle, amennyire lehet. A következő megállóban néhány mélymagyartól eltérő etnikumú ifjú száll be, jó hangulatban és éppen a skinheadeken élcelődnek. Itt most ők vannak többen.
Hetek óta mennek a karácsonyinak mondott dalok a legrégiebb üzletközpontban. Lennono békehimnusza sem kerülte el a sorsát, igaz, diszkósítva. Legalább az eredetit meghagyták nekünk intimebb pillanatokra.
Házunk minden lében kanál önkéntese önhatalmúlag kidobta a lépcsőház földszinti előteréből a papírhulladékos dobozt, mondván, hogy ronda és rontja a környezetet. Azóta a kéretlen reklámokat a lakók a földre dobálják végig a folyosón.
Fogatlan, töpörödött öregasszony a piacon. Egy szem narancsot kér. Rápillantok a kezére. Ujjain két, értékesnek játszó gyűrű. Még nem érkezett el a végső kétségbeesés pillanata.
A mélyalmos paraszttojás ára már két héttel Karácsony előtt 36 forintról 40-re emelkedett. És még a zsidókat szidják…
„Apa, mi az a kalmár?” – kérdezi egy kisfiú a MKVM előtt, amelynek egyik legnépszerűbb kiállítása „A jó kalmár a világ jótevője”. „Olyan kereskedő, aki kelméket árul” – hangzik a válasz.
A Fő téri kirakodóvásár évről évre szegényesebb. Néhány éve még lépni sem lehetett a bódéktól, most a városházi oldal üresen tátong. A messziről jövő hagyományőrző kézművesek szinte mind egy szálig eltűntek. A forralt borosok, sonkások, pálinkások, kürtős kalácsosok még tartják a frontot, de nálunk sincsen a korábbihoz hasonló tolongás. A műjég korcsolyázói azért nem hagyják elrontani jókedvüket.
Riadt, ám gyűlölködő tekintet egy pokróchalmaz alól. Nem tudom, honnan ismerős ez a nézés: Szindbád búcsújárásából vagy a Leprások Völgyéből. Az illatszerbolt szomszédságának lakója a dr. Zsivagót olvassa. Szoktatja szívét a hideghez. A Körúton rongycsomók tűnnek fel, egy kupacban, földön, padon lehet, hogy nincs is bennük senki.
Olasz turisták a felhőből kivilágló teliholdat fényképezik a lézerhóesésben álló Bazilika tornya felett, miközben a White Christmas swing big band-esen, a Blue Christmas pedig, amit gyerekkoromban Elvistől hallottam először, soul-osan szól. A hazafelé úton metrópótló buszok sorjáznak egymás mögött.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.