A család akaratából bevonulok a hadseregbe, pedig mindenki tudja rólam, hogy született „demilitarizált övezet” vagyok. Negyven évvel korábbi katonai szolgálatom már ezt ékesen bebizonyította. Most elhatározom, hogy mindent jól fogok csinálni, beilleszkedem a gépezetbe.
Miután látják igyekezetemet, komoly feladattal bíznak meg. Egy harci repülőgéppel kell felszállnom úgy, hogy előtte semmilyen kiképzést nem kaptam. Egy személyautót sem tudok elvezetni, nemhogy egy harci gépet. A felszálló szerkezet inkább egy kerékpár kormányához hasonlít, de több részből áll, és a legalsót kellene erősen elforgatni, de egyszerűen nem bírja a kezem megmozdítani annyira, hogy a gép el is hagyja a földet. Pedig még balkézre is esik. Magyarázom elöljáróimnak, hogy imádok repülni, és csodálatos érzés lenne, ha fel tudnám vinni a gépet, de nem megy. Végül a sok próbálkozás után sikerül felemelkednem, de a gép függőleges helyzetbe kerül, és csak nagy szerencsével tudok visszaérkezni sértetlenül a földre.
Már pedig két héten belül háború lesz, és ott helyt kellene állnom. Az egyik parancsnok azonban olvasta a könyveimet, és úgy gondolja, hogy kár lenne, ha egy ostoba kötelességtudat miatt elpusztulnék. Éppen ezért megígéri, hogy még a bevetés előtt elküld engem egy pszichiáterhez, aki ki fog szuperálni.
Nem tudom, hogy örüljek-e ennek, vagy inkább elkeseredjek, hogy megint másoknak köszönhetem, ha életben maradok, megint másoknak kell hálásnak lennem. De másnap már nem is engednek ki a repülőtérre, hanem bezárnak egy könyvtárba, ahol csupa olyan könyvnek a borítója vár, amit meg kell írnom, pedig egyik sem szerepel a terveimben.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
