GNL911

Bob Dylan? Miért pont 1989-ben?  A 80-as évek zenei világa nem Bob Dylanről szólt. Vagy a végére valami módon mégis?

Az Oh, Mercy annak az élethelyzetnek a pontos lenyomata, amikor Bob végképp megszabadult a vele szembeni „elvárásoktól”, és a részben ebből fakadó „identitás-zavaroktól” is. Dylan, kissé cinikusnak,  nihilistának, embergyűlölőnek álcázott, magának való természetével legfeljebb „Muszáj-Herkules” lehetett, hiszen nem ő állt a nagy háborúellenes és diáktüntetések élére, hanem a dalai kezdtek önálló szárnyalásba, és váltak „osztályharcossá”, ahogyan József Attila csak remélte... (Ezért is szakított Bob élettársával, Joan Baezzel, akinek a protestálás életre szóló program volt, és az ma is, nem csupán „egy alkotói korszak”). Túl volt azon az időszakon, amikor Newport után „árulónak” tekintették a folk-tradíció feladása miatt,  túl azon a döbbeneten, amit 1966. decemberi motorbalesetét követő visszatérésekor okozott (radikális hívei egyenesen azt állították, hogy a CIA fogságában volt másfél évig, és agymosásnak vetették alá, ezért változott meg). Már leszámolt teljes művészi kudarccal záruló „keresztény” korszakán, amikor a metodista lelkész Jimmy Carter elnök barátságát kereste és már nem foglalkoztatta ősei hite sem, pedig még a Siratófalhoz is elzarándokolt Allen Ginsberggel közösen. Immár csak költő és rocker volt, aki önmaga lehetett. És Bob Dylantől ez sem volt kevés. Már az újabbnál is újabb idők eljövetelét jelezte a Grateful Deaddel közös 1987-es turné, és az egy évvel később kiadott album, majd az 1988-as Down In The Groove című lemez is. Az Oh, Mercy e folyamat beteljesülése, az új Dylan-aranykor kezdete. 

Daniel Lanois, aki korábban Peter Gabriel és a U2 mellett fejtette ki áldásos tevékenységét, ezúttal Bob mellé állt, gitárosként és producerként egyaránt, visszahozva azokat a rock-erényeket, amelyek Dylan legjobb lemezeit kanonizálták. „Zim” pedig nyugodtan énekelhette-motyoghatta egyre rekedtebb, nazális fahangján észrevételeit a világról.

És Bobnak most is volt véleménye, és nem is túl hízelgő. Mindjárt az elején a legszebb napjait idéző Political World. Egy politikus világ, amelyben nincs helye a szeretetnek, amelyben arctalan a bűn, míg a bölcsesség börtönben rohad. Őszintén, változott valami a nagy protest-korszak óta? Mindenesetre a dalt érdemes összevetni az ugyanekkor született Neil Young-ópusszal, a Rockin' In The Free World-del....A két nagy poéta nem sokszor keresztezte egymás útját az évtizedek során, mégis ugyanarról beszélnek.

Az Everything Is Broken sem vidámabb, ráadásul kiváló nyelvlecke anglofonoknak, mert a break (broke, broken) ige szinte valamennyi értelmét felhasználja, miközben szól egy, kicsit a Creedence-re emlékeztető fenyegető rock-blues. A Disease of Conceit sokak gyógyíthatatlan önteltségét ostorozza. A zongorával kísért Ring Them Bells viszont hívő szeretethimnusz. A lemez egyik legerősebb pontja a Man In The Long Black Coat, vérbeli vadnyugati hangulatú ballada, de Dylan nem azért Dylan, hogy ne szőjön bele egy rejtélyes, haláltánccal vegyes szerelmet. A dalt 1994-ben az Emerson, Lake and Palmer is átdolgozta az In A Hot Seat című albumán. A Most of The Time szép önvallomás egy, ötven felé közeledő művésztől, aki úgy érzi: „elég erős vagyok, hogy ne gyűlöljek, nem kergetek illúziókat, míg megbetegítenek”. Szintén erősen befelé forduló zenéjében és szövegében egyaránt a What Good Am I? Jó vagyok-e, ha olyan vagyok, mint mindenki más, ha tudom, mi dolgom, s mégsem teszem, ha a mennydörgő égre süket a fülem? - teszi fel önmagának a kérdéseket Dylan. A szájharmonika is megszólal itt-ott, például a What Was It You Wanted?-ben, amely szép csendesen visszanyúl a talking blues hagyományaihoz. A Shooting Star végső leszámolása pedig bezár egy harminc esztendős kört.

Bob Dylan azóta is folyamatosan biztosítja jelenlétét. 2004-ben személyesen is tiszteletét tette Budapesten, és az Arénában feledtette 1991-es gyalázatos Kisstadion-beli fellépését. Közben már monográfiák, tanulmányok százai láttak róla napvilágot, egyetemeken tanítják, sőt, az 1995-ös Veszélyes kölykök című „Tanár úrnak, szeretettel-remake-ben” Michelle Pfeiffer a Mr. Tamburine Man szövegét tanítja a kezelhetetlennek hitt kültelki srácoknak. Ugyanebben az évben Bob az MTV Unplugged sorozatában, 30 évvel botrányt okozó newporti elektromos fellépése után ismét akusztikusan szólalt meg, miközben a Rolling Stones – szintén „unplugged” - első ízben vette szájára a Like A Rolling Stone-t.

Egy esztendővel később már irodalmi Nobel-díjra ajánlották, és az őt tisztelő irodalmárok kitartó erőfeszítése pontosan 20 évre rá hozta meg gyümölcsét, elismerve ezzel a modern költészet és a rock kölcsönhatásának fontosságát.  Az angolszász országokban már 1985-ben kiadták összegyűjtött dalainak és verseinek kötetét, (nálunk 1989-ben Barna Imre fordításában adták ki a kétnyelvű, Mit fúj a szél című válogatást), és bekerült a Beat Reader című korszakos jelentőségű amerikai antológiába, Ginsberg, Kerouac, Corso és a többiek közé. A mozi is újabb híveket szerzett Dylannek, amikor a Hurricane című filmben felcsendült 1976-os, az ártatlanul elítélt bokszolónak, Rubin Carternek írt dala. Dylannel illusztrálták a Nagy Lebowskit, a Bronxi mesét, a Forrest Gumpot, az Észvesztőt és az Amerikai szépséget is, hogy csak a legismertebbeket említsük. 2001-ben pedig már az Oscar-díjtól sem mentette meg semmi: a Wonderboys-ban elhangzó Things Have Changed című dala vitte el a legjobb filmdal aranyszobrát. 2005-ben Martin Scorsese készítette el róla két részes, óriási sikert aratott dokumentumfilmjét, a No Direction Home-ot és ezzel egy időben kötetben jelentették meg Bob 1956 és 1965 között megtöltött „jegyzetfüzeteit”. 2007-ben pedig egy rendkívüli filmkísérlet alanya lett dalaival együtt: Todd Haynes I’m Not Here című alkotásában hat színész jeleniti meg Bob Dylan „életeit”, köztük Christian Bale, Heath Ledger és  Cate Blanchett…

Robert Allen Zimmerman minnesotai születésű igricet már csak egy hajszál választja el a „szentté avatástól” - bár azt is mélységesen utálná...

https://www.youtube.com/watch?v=ngVMh3vJsVU