1986.március 22. Jack Bruce (Ex-Cream) a BNV-pavilonban. Felvillanyozott a hír, hiszen Jack az egyik legnagyobb rock-hősöm. Miatta kezdtem el basszusgitározni, imádom a játékát, az énekét. A 70-es években több ízben megvédtem szólólemezeit kevésbé befogadó hallgatókkal szemben is. Most végre találkozhatom is vele!
Akkor az MTI-külpolitikán dolgoztam, de már működött a Panoráma szerkesztőség, megpróbáltam felajánlani nekik egy Bruce-interjút. Nem kellett. Erre fogtam magam, felkerestem a Magyar Ifjúságot, ahol akkor még nem ismertem senkit, de kapva kaptak az alkalmon. D.Szabó Ede szerkesztő a készülő színes próbaszámba szánta a beszélgetést.
Már maga a koncert is csoda volt (mellesleg Jack mellett Clem Clemson, a Colosseum nagyszerű muzsikusa gitározott). Az interjút már előzőleg megígérték a szervezők, aztán majdnem meghiúsult, mert kiderült, hogy Bruce lázas betegen vállalta a bulit. De azért végül mégis kötélnek állt. Először eléggé tőmondatokban válaszolt, aztán amikor kiderült, hogy saját kedvenc lemeze, a Harmony Row nekem is kedvencem, feloldódott. A végén kezet fogtunk. Sokáig nézegettem a kezemet és akkor tettem fel magamnak először a kérdést, hogy mit is akarok én tulajdonképpen a külpolitikai pályán.
Az interjú sikert aratott. Néhány hónap múlva újabb legenda jött: Manfred Mann. Már eleve engem hívtak, mondván, nincsen éppen hadra fogható angolul tudó emberük. Manfred sajtókonferenciát tartott, de ezen belül simán készíthettem vele interjút, a kollégák nem nagyon zavartak. Amikor június 2-án egy újabb félistennel, Ian Andersonnal nyílt lehetőségem, hogy parolázzak és beszélgessek, már nem is volt kérdés, hogy ki megy a találkozóra a Magyar Ifjúság részéről. Őt már előző éjjel fél 12-kor a Hotel Intercontinental halljában vártam, kezemben az Aqualung borítójával, amit rögtön dedikált is. Még abban az évben „gyűjtöttem be” a Scorpionst, Allen Ginsberget és Jan Garbareket. Érdekes módon, beindulásom első évének összes interjúalanyával később is találkoztam, volt, akivel többször is. Jack-kel is összefutottunk még egy alkalommal, 1991 nyarán, amikor a Pecsa szabadtéren lépett fel, egy estén Orszáczky Jackie-vel, aki szintén őt tartotta ideáljának. Akkor csak pár szót váltottunk, ígért ugyan egy interjút, de ez végül elmaradt.
1986 végén a Multimédia Ltd., addigi interjúim nyomán felkért, hogy a következő évi Genesis-koncert elé írjak egy könyvet az együttesről. E kötetet további 32 követte, persze nemcsak zenei témájú, de a legtöbbnek valami módon köze volt a Zenéhez. No és a több mint ezer interjú: a Zene csillagai, filmesek, színészek, írók, festők, politikusok, sportolók. Ezekről is jócskán lesz mesélnivalóm. És bár még összesen 13 és fél évet húztam le két részletben a Külpolitikán, az újságírásnak ez a része, néhány rendkívüli élményt kivéve, megmaradt számomra stabil pénzkereseti forrásnak, a kulturális vonalat soha többé nem eresztettem el.
Soha nem bántam meg 1986. március 22-ét. Családom, szakmai főnökeim kezdetben nem értették választásomat, de az idő engem igazolt.
Jack Bruce iránti tiszteletem azóta is töretlen, ma is hallgatom a régi bakeliteket, megvan a basszusgitárom is. A második, mert az elsőt, amelyet összespórolt pénzemen és egy nyári fizetésemen vettem és amelyen még gimnáziumi diákzenekaromban játszottam, ellopták egy budapesti rock-történeti kiállításon, ahová önzetlenül felajánlottam… Az első piros volt, a második fekete. A 90-es évek végén még sűrűn nyúztam egy baráti körből alakult nosztalgia-zenekarban, aztán a banda egyik fele úgy döntött, hogy lemegy lakodalmasba…
Amikor Jack meghalt, a Goodbye Creammel búcsúztam tőle, és meggyújtottam egy gyertyát is az emlékére. Nem sokkal később, aznap délelőtt elmentünk Életemmel a Margitszigetre és már jó egy órája sétáltunk, amikor belém villant a rémület: nem voltam benne biztos, hogy eloltottam a gyertyát! Görcsbe rándulva buszoztunk haza, szerencsére már messziről láttuk, hogy házunk egyben van…
Amikor 2014 őszén a Colosseum, amelynek tagjaival az évek során jó barátságba kerültem, búcsúturnéján Budapesten járt, a Harmony Row egyik legizgalmasabb dalával, a Morning Story-val búcsúzott Jack-től. Akkor is eszembe jutott az az 1986-os koncert, amikor Clem nyomta a kis Vörös Skót mellett...
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
