GNL911

Egy percre Baradlay Richárd lettem. Elmentem ugyanis Életemért az edzőterembe, mire a recepciós, mint soror Remigia, közölte velem, hogy „ide férfi nem teheti be a lábát”. Igaz, én nem is akartam őket megvédeni életem árán, de nem is szorultak rá. Csupán hátat fordítottam a placcnak és elszörnyedve hallgattam, hogy edzőzene címét mit műveltek a Yes Owner of A Lonely Heart-jával.

Különös, hogy amikor fényben írok, nem kell a billentyűkre néznem, ujjaim érzik, hogy hol vannak a betűk. Mivel a felújítási átszervezések miatt az asztali lámpám konnektora foglalt, és a nagyvillanyt nem akartam felgyújtani, nehogy Életemet zavarja, próbáltam egyik éjjel sötétben, csak a képernyő fényénél beírni néhány nem elmentett internetes címet. És szó szerint is sötétben tapogatóztam, mert jószerével egyetlen billentyűt sem találtam meg. Most, amikor ezeket a mondatokat írom, megintcsak vakon írok, és ha félreütök, képes vagyok vakon korrigálni. Ki érti ezt?

Hajlok arra, hogy számos ismerősöm követését felfüggesszem a Facebookon. Posztjaikból ugyanis ugyanúgy árad az az elkeserítő, tehetetlenséggel teljes magyar ugar, amely a nagy médiából, és amelytől igyekszem magam távol tartani. Ha őket olvasom, ugyanott vagyok, mint az a bizonyos mádi hitsoros. Akkor viszont mi értelme annak, hogy ismerősei vagyunk egymásnak?

Olvastam valamikor régen A homok Asszonyát, amelyben a por és a homoszemcsék még a nő legintimebb hajlataiba is bevették magukat. Láttam 9/11 porviharát, amelybe többen évek múlva belehaltak. És most nyápic békebeli városlakóként fuldoklom egy közepes erősségű lakásfelújítás porától.

Eldöngött felettem egy őszi légy és örültem neki, hogy végre nem büdösbogarat kell kergetnem. Aztán, ahogy kell, az ablakpárkányon feldobta a talpát. És nem sirattam meg.

„2-esre vettem a magyar-svájci meccset a Tippmixen, voltam hazaáruló, meg minden” – meséli a szerencsés nyertes a piacon az újabb focibukta másnapján, amelyet egy migránsokra épült nemzetinek mondott válogatottól szenvedtünk el.

„Nincs helye a szélenergiának a magyar energiastratégiában” – mondja az illetékes főokos. Nyilván nem a Kiskorona-Kiscelli-Pacsirtamező-Perc utca négyszögben lakik, amelyet Chicago is megsüvegelne…

Vígjátéknak harangozták be, elrontott rendezőnévvel és a világmegmentő szuperhőssel azt a filmet, amelyben szembesül nyolcéves, csúnyácska, vesztesnek kikiáltott önmagával. Úgy tettem, mintha untam volna, pedig nem bírtam végignézni, mert nem akartam kiásni gyerekkorom már-már eltemetett sötét oldalait, amikor annyit gúnyoltak és amikor belém ivódott, hogy magyaráznom és mentegetnem kell azt, aki vagyok.

Van a házban valaki, aki az összes kifüggesztett közérdekű közleményre ráfirkál valamit, dőlt nagybetűkkel. Nem hagyta ki a mi papírunkat sem, amelyen elnézést kérünk a lakótársaktól a felújítással járó zajokért. „Jobb ma egy Göbölyös, mint holnap egy túzok” – írta fel az illető. De vajon tudja-e, hogy eredetileg mit jelent a nevem?

Van egy felesleges könyvespolcunk, meg akarunk szabadulni tőle. Kérem az egyik bontót, apró termetű szabolcsi cigányembert, hogy segítsen levinni. Ránéz a polcra, elmosolyodik: „Nem kell maguknak? Adja nekem. A lányom imád olvasni, már minden polc tele van könyvekkel, biztosan örül neki”. Persze, hogy odaadom neki. Mintha azt hallottam volna, hogy a fiatalok nem olvasnak…

A riporter egy közintézmény portáján várta interjúalanyát, aki meg is érkezett pontosan. Le akartak ülni a recepcióval szemben, hogy beszélgessenek, a rendészek azonban nem engedték, mondván, csak a főnökük előzetes írásos engedélyével tehetik. Hiába magyarázták, hogy csupán egy híres, a napokban elhunyt rendezőről fognak beszélgetni. Az interjúalany arra hivatkozott, hogy valamikor ő itt magas beosztású ember volt, ismeri a rendet, de szerinte egy kis emberséggel mindent meg lehet oldani. „Nincs nekem annyi hatalmam, hogy emberséges legyek” – felelte a szolgálatvezető rendész. Mindketten tanultak megint valamit.

Bakefitt kenyér. Nem volna jobb a bakfitty? Azt legalább nagyjából megértenénk?

Életsorsokat ismerünk meg a lakásfelújítás során. Hiperaktív burkolónk kőkemény drogos volt, három aranylövés után kellett újraéleszteni, de 11 éve tiszta. Most már csak a piát nyomja, néha egy hét végén fél liter töményet, de melóban soha és a keze sem remeg. Öreg, végletekig lelassult kollégáját fiatalon otthagyta a felesége, ő nevelte fel a gyerekeiket. Ő sem veti meg az italt, kérdés, mikor kezdte, hogy nem tegnap, az szinte biztos. Viszont szeret és tud főzni, azt mondják, remek pörköltet tud csinálni. A festőbrigád tagjai keveset beszélnek, de lerohanják a lakást. Egyikük apró, karikatúra-szerű figura, nem lepődnék meg, ha egyszer csak Béni hangján szólalna meg.

Az én életemben a könyvek mindig menedéket, béke szigetét jelentették a Zenével együtt. Éppen ezért még a legnagyobb felfordulásban is tiszteletet kérek számukra.

Zaklatásnak minősül-e, hogy egy médiaszolgáltató egy nap alatt háromszor hívja fel az embert ugyanazzal az ajánlattal, miután az első két alkalommal világosan értésére adjuk, hogy nem érdekel?

A Férfi régóta szerette volna, ha a csekkfeladáskor ahhoz a bogárszemű, sűrű, sötét szemöldökű, szemüveges, elálló fülű lányhoz szólítják, de eddig mindig máshová került. Most végre teljesült a vágya. De ahogy a Lány egy kedves, egyáltalán nem kihívó mosolyt vetett rá, olyan zavarba jött, mint tán utoljára kamasz korában. Alig tudta kinyögni a választ a kérdésre, hogy készpénzzel vagy kártyával óhajt-e fizetni. A Lány is érezte zavarát, próbálta oldani valami tréfával, amit a Férfi nem értett, különböző megtakarításokat ajánlott neki, amik nem jutottak el a tudatáig. Már söpörte be a visszajárót, amikor nyelvére jött valami mentegetőzésféle, de észbe kapott, mielőtt végleg nevetségessé vált volna. Lehet, hogy köszönt, amikor távozott, de lehet, hogy nem.

Ha én kortárs zeneszerző lennék, triószonátát komponálnék falfúróra, járólap-csiszolóra és padlófűrészre. Ilyen összhangzatot, amit e három hangszer produkálni tud egy panellakásban, még egy katedrális sem pipált!

Felújít a ház is. Hetente kétszer jön néhány ember, kapar, vakar, pingál valamit az előtérben, nagyobb a kosz, amit hagynak maguk után, mint az előrehaladás. A házbeliek mégis a mi festőinket szidják. Közben meghirdették a levélláda-cserét. Reggel levették a régit, és mivel csak a csupasz fal maradt, a postás a maga ládájára rakta ki egy kötegben az aznapi leveleket, és otthagyta őket Jóisten nevében. Délután 2-kor még híre-hamva nem volt az új levélládáknak. Néhány héttel korábban a gondnok figyelmeztetett a cserére, és hogy mindenki ürítse ki a levélládáját, el ne vesszenek a levelek. Egy felháborodott lakó szerint ez akár büntetendő cselekmény is lehetne, a levéltitok megsértése. Erre azért a mai Magyarországon nem hivatkoznék.

Meztelenül rohangálok az utcán, közben mindenféle marhaságot kiabálok. Életem is velem van, ő is jókat nevet, akár az utca népe. Valakinek azonban nem tetszik és rendőröket hív. Elő akarnak állítani, de véletlenül meghallom, hogy egymás között olaszul beszélnek. Több se kell nekem: „Csak nem akarnak szégyent hozni az olasz népre azzal, hogy nincsen humorérzékük?” – kérdezem tőlük és elkezdek utánozni egy régi olasz komikust, Paolo Panellit, akit csakis olaszok ismertek. Ettől megadják magukat, sőt, az egyikük még titokban egy névjegyet is nyújt felém: másodállásban kulturális menedzser és szívesen felléptetne, ha másokat is tudok utánozni.

Amióta fonódik a villamos, nem jártam a Batthyányi téri aluljáróban, ahol régebben hetente megfordultam. Akkor HÉV-től mozgólépcső  vezetett fel a rakparthoz, illetve a százszor áldott 86-os buszhoz. Most csak sima lépcső megy fel a fonódókhoz, az átlagosnál is meredekebb fokokkal. Akadálymentesítő sehol. Hogy is mondaná a főkényúr alvezére? „Akinek nincs egészsége, annyit is ér.”

A régi Móriczról szinte minden eltűnt. Kivétel a Szent Imre-szobor, amelynek tövében csövesek és kosárfonó cigányok tanyáznak. Talán nyáron vet nekik egy kis árnyékot. És megmaradt egy optikus, akinél 13 évvel ezelőtt a Lennon-szemüvegemet csináltattam. Emeletén ott tengődik a Song of India, csodás füstölőivel és üres pipáival. Utoljára itt vettem eukaliptuszos szívnivalót, kis rózsaszín, kúp alakú csomagban, mielőtt betiltották volna az egészséges nemzet nevében. Felszámolták az összes régi talponállót, sörözőt, de néhány bitorló már tönkre is ment azóta. Még szerencse, téves tájékoztatásnak köszönhetően másfél órával korábban érkeztem meg egy könyvbemutatóra – amely, mint később kiderült, el is maradt, bár amúgy sem érdekelt túlságosan – így legalább körülnézhettem egy valamikor ismerős környéken.

Kezembe került egy új 50-es, rajta az ország címerével, „70 éves a forint” felirattal. Akkor Magyarország Köztársaság volt, már éppen fél éve. Most sem várunk koronás főre. Sem ma, sem holnap, sem holnapután.