„Ne szeressenek, csak féljenek tőlem” – jelentette ki Suetonius szerint Caligula császár, megfogalmazva ezzel a mindenkori zsarnokok „ars poeticáját”. A félelem a legnagyobb úr, amely féken tarthatja az emberi lázadást. Csakhogy a diktátorok azt felejtik el, hogy ez a félelem előbb-utóbb rajtuk is eluralkodik, amikor rájönnek: eljöhet az a pillanat, amikor lesznek, akik túlteszik magukat a rettegésen. És ekkor minden diktátor paranoiássá válik, ellenséget keres és talál mindenütt.

Természetesen nem Sztálin találmánya az a gondolat, mely szerint ha leszámoltunk külső ellenségeinkkel, akkor saját sorainkban kell azokat megtalálni. Már a római császárok körében is gyakori volt, hogy leghűségesebbnek hitt tanácsadóikat küldték száműzetésbe, rosszabb esetben kényszerítették öngyilkosságra. Talán Nero és Seneca esete a legismertebb. De ugyanígy udvari összeesküvésektől tartva vált „rettegetté” IV. Iván orosz cár (1530-1584), akihez Sztálin szívesen hasonlította magát , Maximilien de Robespierre (1758-1794), a francia jakobinusok vezére pedig addig irtotta a forradalmi harcostársak között a valós és vélt riválisokat, mígnem ő maga is vérpadra került.

Joszif Visszarionovics Sztálin (Dzsugasvili, 1879 – 1953), aki 1922-ben lett az orosz (később szovjet) kommunista bolsevik párt központi bizottságának főtitkára, a súlyos betegsége miatt egyre inkább visszavonuló Vlagyimir Iljics Lenin (Uljanov, 1870-1924) utódaként, kezdettől fogva első számú riválisának Lev Davidovics Trockijt (Bronstein, 1879-1940) tekintette. Trockij, aki múlhatatlan érdemeket szerzett a Vörös Hadsereg megszervezésében és az orosz polgárháború (1917-1922) győzelmében, már 1918-ban a hadsereg felállítása idején ellentétbe került Sztálinnal, mert mint főparancsnok, egykori magas rangú cári tiszteket is átvett a katonai szakértelem erősítésére. Sztálint a Vörös Hadsereg sikerei még féltékenyebbé tették, előbb egy általa sugallt sajtókampányon keresztül támadta a főparancsnokot, majd 1919-ben a pártkongresszuson ellene hangolta a katonai küldöttek egy részét. Ellenfeleinek kezére játszott az is, hogy 1920-21-ben Trockij Leninnel is szembekerült: a pártalapító ugyanis szemére vetette, hogy a szakszervezeteket be akarja olvasztani az államapparátusba. Amikor Sztálin pártfőtitkár lett, Grigorij Zinovjevvel és Lev Kamenyevvel (Trockij sógorával) egy „triumvirátust” alkottak, amelynek egyik fő célja az akkor még második számú vezetőnek tekintett Trockij marginalizálása volt. Trockij önéletrajzában azt állítja, hogy Lenin 1922 végén szövetséget ajánlott neki a pártbürokráciával és személy szerint Sztálinnal szemben, ezt azonban Lenin egészségi állapotának végzetes romlása meghiúsította. Lenin abban az időben már nem bízott Sztálinban, mint az a nevezetes 1922-es „végrendeletből” is kiderül: ebben a Sztálin kezében összpontosuló korlátlan hatalom veszélyeire figyelmeztetett. (A „végrendeletet” csak 1956 februárjában hozta nyilvánosságra Nyikita Hruscsov az SZKP XX. kongresszusán). 1923 áprilisában a párt XII. kongresszusán Trockij nagyobb demokráciát sürgetett a párton belül és a küldöttek – mit sem sejtve a vezetésen belüli harcokról – állva tapsolták meg a szónokot. Néhány héttel korábban a Pravdában cikk jelent meg, amely Trockijt „a győzelem szervezőjének” nevezte. Ez már sok volt a „trojkának”.

Trockij memoárjában Sztálint olyan „korlátolt érdeklődési körű”, durva lelkű, cinikus provinciális politikusnak írta le, aki állandó kisebbségi érzésben szenved Leninnel és vele szemben is. Éppen ezért „módszeresen gyűjtögette maga köré a hasonszőrűeket, a szimpla életre vágyó fajankókat, végül a sértetteket. Mindhárom fajtából volt éppen elég”   

Soha nem tudjuk meg, mi lett volna, ha ebben a hatalmi harcban nem Sztálin, hanem Trockij győz, aki szintén nem vetette el a forradalmi terrort, mint szükségszerűséget. Lenin halála után azonban Sztálin és követői fokozatosan kiszorították őt mind a hadsereg, mind a párt vezetéséből. Trockijt 1927. októberében a párt központi bizottságából, majd novemberben magából a pártból is kizárták (együtt a köpönyegforgató, Sztálinnál kegyvesztetté vált Zinovjevvel). Trockijt előbb – a cári időkből jól bevált módszerrel – belső száműzetésre ítélték: 1928. januárjában Alma-Atában jelölték ki kényszerlakhelyét. 1929. februárjában pedig már a Szovjetuniót is el kellett hagynia. Törökország, Franciaország, Norvégia és Mexikó voltak Trockij utolsó 11 évének helyszínei. De Sztálin, aki 1936 és 1939 között gyakorlatilag valamennyi párton és hadseregen belüli ellenfelét kivégeztette, csak akkor nyugodott meg, amikor legfőbb riválisa is „elnyerte méltó büntetését”.

Mert Trockij a száműzetés éveit sem töltötte ölbe tett kézzel. Törökországi emigrációja idején jelent meg önéletrajza, majd amikor 1933-ban menedékjogot kapott Franciaországban Edouard Daladier miniszterelnöktől, maga köré gyűjtötte nemcsak emigráns, hanem franciaországi híveit is. Kezdetben a dél-franciaországi Royanban lakott, majd a festőparadicsomba, Barbizonba költözött. A menedékjog értelmében nem utazhatott Párizsba, de 1933 decemberében mégis ellátogatott a francia fővárosba, néhány titkos találkozóra Simone Weil szüleinek lakásán.  1934 tavaszán akcióprogramot is adott ki híveivel, amelyben kiadta a jelszót: „Munkás-paraszt ellenőrzést a bankok, a kereskedelem és az ipar felett”. A programban Trockij hivatkozott a „Stavisky-ügy” néven kirobbant pénzügyi botrányra, amely maga alá temette Daladier baloldali radikális kormányát és kiváltója volt az 1934. február 6-i szélsőjobboldali puccskísérletnek is.  Végül 1935-ben Trockijt nemkívánatos személynek nyilvánították Franciaországban, ekkor Norvégiában fogadták be egy újabb történelmi személyiségnek, Trygve Lie igazságügy-miniszternek köszönhetően, aki 1945-ben az ENSZ első főtitkára lett. Itt sem volt sokáig nyugta, mert 1936. szeptemberében házi őrizetbe helyezték – állítólag a szovjet kormány nyomására – és még karácsony előtt kitoloncolták az országból. Ebben minden bizonnyal szerepet játszott az is, hogy 1936. augusztusában egy norvég kiadónál akarta megjelentetni Az elárult forradalom című művét, a sztálinizmus máig egyik legkeményebb bírálatát, amelynek utószavában már az éppen megkezdődött, „moszkvai perek” néven ismert nagy tisztogató akcióra is reagált. A könyvben Trockij a francia forradalom „thermidorjához”, a jakobinusok önmagukat is felszámoló terrorjához hasonlítja azt a folyamatot, amely a szovjet „bonapartizmushoz”,  sztálini diktatúrához vezetett, egyúttal a pártbürokrácia korlátlanná váló hatalmát is kárhoztatta, amelynek megbuktatásához egy új politikai forradalmat tartott szükségésnek. (A három évig tartó perek áldozatai között volt Zinovjev, Kamenyev és Buharin is, és ellenük az egyik fő vádpont a „trockizmus” volt).

Következett az utolsó állomás, Mexikó, ahol Trockij szintén hírességek vendégszeretetét élvezhette. Mexikóváros Coyoacan kerületében a neves festő házaspár, Diego Rivera és Frida Kahlo Kék Házában lakott egészen 1939 májusáig, amikor összeveszett Riverával. A rossznyelvek szerint azért, mert összeszűrte a levet Fridával…Utolsó lakhelye nem messze a Kék Háztól az Avenida Viennán volt. Itt talált rá alig 15 hónappal később gyilkosa, Ramón Mercader. Közben 1938-ban  megalakította a IV. Internacionálét, végleg szakítva a moszkvai irányítású III. (Kommunista) Internacionáléval (Komintern), amely szerinte tétlenül nézte a nácizmus uralomra jutását Németországban. Elítélte az 1939. augusztusában kötött német-szovjet megnemtámadási egyezményt, ismertebb nevén a „Molotov-Ribbentrop paktumot” is.

1940.február 27-én a betegeskedő Trockij megírta végrendeletét, amelyben kijelentette: „Proletár forradalmárként, marxistaként, dialektus materialistaként, és következésképpen megrögzött ateistaként halok meg.” Ekkor már egyre közeledett hozzá a végzet. Május 24-én otthonát támadták meg, de csak unokáját, Vszevolod Volkovot sebesítették meg, amerikai asszisztensét és testőrét, Robert Sheldon Harte-ot azonban elrabolták és megölték. Három támadó személye ismert: Joszif Grigulevic szovjet titkos ügynöké, David Siqueiros mexikói kommunista festőé és az olasz Vittorio Vidalié, aki a spanyol polgárháborúban a köztársaságiakat támogatói egyik nemzetközi brigád parancsnoka és Komintern-ügynök volt (Az 50-es években az Olasz Kommunista Párt parlamenti képviselője lett). A szintén Grigulevic által Spanyolországban beszervezett Mercader teljesítette be végül Sztálin akaratát.

Jaime Ramón Mercader de Rio (1913-1978) akár filmes rokonság révén is szert tehetett volna némi hírnévre. Húga, Maria Mercader (1918- 2011) aki már öt éves korában filmben szerepelt és a 40-es évek egyik ünnepelt sztárja volt, a nagy olasz rendező, Vittorio de Sica élettársa, majd felesége lett.  Ramónnak más sorsot szánt az élet, és ebben jelentős szerepe volt anyjának, Eustaquia María Caridad del Rio Hernándeznek, aki fanatikus sztálinista volt, és a spanyol polgárháború idején kapcsolatba került a szovjet titkos szolgálattal. Caridad gazdag kubai földbirtokos családból származott, míg férje, Pau Mercader, katalán gyártulajdonos volt. Ramón Barcelonában született, de anyja hamar megunta férjét és Párizsba költöztek. A fiatal Ramón teljesen magáévá tette a domináns anyja ideológiai választását. A híres gyilkosoknál gyakran tapasztalt „anyakomplexus” ismét felbukkant!

Miután visszatértek Spanyolországba, az asszony és fia baloldali buzgóságára felfigyelt az NKVD, és mindkettőjüket Moszkvába vitték kiképzésre. 1990-ben Ramón öccse, Luis Mercader, aki 40 évig élt a Szovjetunióban, azt nyilatkozta a Trud szovjet szakszervezeti lapnak, hogy bátyja az 1937. májusi barcelonai felkelés idején gyűlölte meg egyszer s mindenkorra a trockistákat: a köztársaságiak kezén lévő városban ugyanis utcai harcok törtek ki a hatalom birtoklásáért a kommunista, valamint a trockista és anarchista frakciók között. Az összecsapásoknak közel ezer halottja volt néhány nap alatt. Luis szerint Ramón elhitte, hogy a trockisták a fasisztákhoz hasonlóak, a munkásosztály esküdt ellenségei…

A „nagy feladatra” való későbbi kiválasztásában az is szerepet játszott, hogy Mercader 1938-ban, a párizsi Sorbonne-on végzett tanulmányai során megismerkedett Sylvia Ageloff-fal (1910-1995), egy brooklyni szociális munkással, Trockij amerikai tanítványával. Mercadert kiváló francia és angol nyelvtudása is alkalmassá tette a kémtevékenységre. Már ekkor használta a Jacques Mornard álnevet, egy belga diplomata trockista nézeteket való fiának adta ki magát. A következő évben követte Ageloffot az Egyesült Államokba, ahol ismét személyazonosságot és állampolgárságot váltott: kanadai útlevele lett, amelyet Frank Jacson nevére állítottak ki.

1939 októberében Ramón és Sylvia, aki vakon bízott a férfi szerelmében, Mexikóvárosba költöztek. Egy itt tevékenykedő szovjet ügynök, bizonyos Pavel Szudoplatov memoárjaiban azt állította, hogy egyenesen Lavrentyij Berijától, az NKVD rettegett főnökétől kapta a parancsot, hogy Mercader legyen Trockij ítéletvégrehajtója. A terv a „Kacsa akció” fedőnevet kapta.

Ageloffot felhasználva Mercader (mint Jacson), összeismerkedett Trockijjal, aki hamarosan bizalmába fogadta a rokonszenves, szenvedélyes fiatalembert. A jövevény gyorsan barátságot kötött a ház biztonsági őreivel, sőt, még azzal is szimpátiát keltett, hogy a Trockij baráti köréhez tartozó szomszédos francia kommunista házaspárnak kisebb szolgálatokat tett. Sylvia óvatosságra intette Trockijt, annak ellenére, hogy nem tudott Mercader valós szándékairól. Felhívta Trockij figyelmét, hogy Jacson hamis papírokkal érkezett Mexikóba és igyekezett soha nem kettesben hagyni Mercadert mentorával.  Ez azonban nem mindig sikerült és éppen ez  lett a száműzött veszte.

1940.augusztus 20-án Mercader egy cikket vitt Trockijnak elbírálásra. Amikor vendéglátója belemerült az olvasásba, a fiatalember hátulról jégcsákánnyal támadt rá. Az öreg forradalmár súlyos sebesülése ellenére dulakodni kezdett merénylőjével. Testőrei a kiáltásokra rontottak be a szobába, lefegyverezték Mercadert, de már késő volt. Trockijnak arra még volt ereje, hogy figyelmeztesse a testőröket: ne öljék meg támadóját, hátha a kihallgatás során kiderülhet, hogy milyen összeesküvés részese volt. Ezután kórházba szállították, megoperálták, de másnap belehalt fejsebébe és a nagy vérveszteségbe.

Caridad és Eitingon  a merénylet idején a ház előtt egy gépkocsiban várakoztak Ramónra, de miután rájöttek, hogy elfogták, elmenekültek és a sorsára hagyták. Az eredeti terv szerint autón Kaliforniába mentek volna, ahonnan hajó vitte volna őket Vlagyivosztokba…Az anya mindazonáltal hamarosan visszatért a Szovjetunióba, ahol Sztálin 1941-ben Lenin-renddel tüntette ki. Fia érdemrendjét is ő vette át. Luis úgy tudta, hogy Caridad éveken át bombázta Sztálint és Beriját, hogy szöktessék meg a fiát. Aztán 1945-ben már készen állt a terv, ami aztán anyja elővigyázatlansága miatt bukott meg. Ramón ezt soha nem bocsátotta meg neki. Később az asszony Kuba franciaországi nagykövetségének dolgozott, és bár luxuskörülmények között élt, továbbra is kitartott sztálinista politikai nézetei mellett. Párizsban halt meg 1975-ben. 

Mercader a mexikói rendőrségen ismét elővette belga személyazonosságát, és azt állította, hogy azért támadott rá Trockijra, mert ellenezte házasságát az orosz származású Ageloffal és rájött, hogy az az embert akiről azt hitte, a munkásosztály felszabadításáért harcol, gyűlöletes, önző, és csakis saját bosszúvágya vezérli. „Trockij megölte az énemet, a jövőmet, kiölte belőlem a szeretetet. Névtelen, hazátlan eszközzé tett” – vallotta Mercader.

A Sylviával való szembesítés során kijelentette, hogy a lánynak semmi köze a gyilkossághoz. A merénylőt végül 20 évi börtönre ítélték, Ageloff-fal szemben ejtették a vádakat. Trockij hívei amerikai testőre, Joseph Hansen (1910-1979) felelősségét is felvetették azért, hogy a merénylőt a forradalmár közelébe engedte, sőt, azt is feltételezték, hogy Hansen az FBI és az NKVD kettős ügynöke volt. A testőr azonban, aki az amerikai trockista munkáspárt vezetője volt, és a 60-as években ő egyesítette a különböző nemzetközi trockista szervezeteket, mindig is tagadta e vádakat. 

Mercader valódi személyazonossága csak 1952-ben derült ki. Nick Lloyd történész szerint azon bukott le, hogy egy mexikói börtönőr hallotta őt, amint katalán nyelven énekel egy gyermekdalt. Egy évvel később a mexikóvárosi és barcelonai hatóságok közösen azonosították őt ujjlenyomata alapján. Azt viszont soha nem árulta el, hogy kinek a megbízására ölte meg Trockijt, ragaszkodott ahhoz a verzióhoz, hogy egyedül cselekedett. Tettét soha nem bánta meg. Öccse szerint a szovjet szervek egy percig nem hagyták magára, a legjobb ügyvédeket biztosították neki, fizettek egy mexikói asszonyt, aki minden nap külön főzött Mercadernek, aki végül ennek az asszonynak a lányát vette feleségül. Fogsága idején minden nap hozzájuthatott a napi sajtóhoz, egész könyvtár állt rendelkezésére.

1960.május 6-án történt szabadulása után Kubába ment, ahol az alig egy éve hatalomra jutott Fidel Castro szívélyesen fogadta. 1961-ben már ismét a Szovjetunióban találjuk, ahol Alekszandr Seljepin, a KGB főnöke a Szovjetunió Hőse kitüntetést adta át neki. Érkezését természetesen szigorúan titokban tartották. Egykori „kapcsolatával” azonban már nem tudott találkozni. Eitingont Sztálin még 1951-ben lágerbe küldte. Sztálin halála után az egykori NKVD-tiszt kiszabadult, de 1960-ban Nyikita Hruscsov ismét letartóztatta, mint az 1953-ban kivégzett Berija közeli munkatársát….

Ramón Mercader Moszkva Szokol kerületében kapott egy lakást feleségével, valamint 400 rubel nyugdíjat. Egészségi állapota azonban egyre romlott, végül 1974-ben Jurij Andropov akkori KGB-főnök, későbbi pártfőtitkár személyes utasítására engedték, hogy Kubába távozzon. Fidel Castro személyes vendégének tekintette, sőt, tanácsadóként is alkalmazták a kubai belügyminisztériumban. Szakterülete a kubai börtönviszonyok javítása lett. Havannában halt meg csontrákban 1978. október 18-án. A Szovjetunió Hőseinek temetőjében, Kuncevóban helyezték örök nyugalomra „Ramón Ivanovics Lopez” néven. A Hősök Könyvében azonban semmilyen formában nem szerepel a neve.

Mercader halála előtt egy évvel szeretett volna visszatérni Spanyolországba, miután Franco 1975-ben meghalt, és az I. János Károly király által elindított demokratizálási folyamat részeként ismét legalizáltak a Spanyol Kommunista Pártot. Mercader a párt főtitkárához, Santiago Carrillóhoz fordult kérelmével. Carrillo azonban, mint a Moszkvával szakító, nyugat-európai „eurokommunizmus” egyik zászlóvivője azt kérte a hazatérésért cserébe, hogy írja meg memoárjait és abban fedje fel a Spanyolországban működő szovjet ügynököket és moszkvai megbízóikat. Mercader, aki kitartott sztálinista elvei mellett, erre nem volt hajlandó. Próbálkozott még a moszkvai emigrációból éppen hazatérő pártelnöknél, Dolores Ibarrurinál, a legendás „La Pasionarianál” is, de ő is elutasította.

Ramón Mercader, akinek alakja a 60-as, 70-es években több regényben, színdarabban és filmben feltűnt (a legismertebbek Jorge Semprun: Ramón Mercader második halála című regénye (1969) és Joseph Losey 1972-es filmje, a Trockij meggyilkolása, amelyben Trockijt Richard Burton,  Mercadert Alain Delon, szerelmét pedig Romy Schneider játszotta), elfeledve halt meg, egyedül bűnhődve tettéért. Végső órájának szemtanúi szerint ezek voltak az utolsó szavai: „Kegyetlenül becsaptak minket”. Vajon áldozatára gondolt-e vagy az egész sztálinizmusra, amelyben egész életében hitt?

Trockij eszméi ellenben ma is élnek. Különösen az 1968 körüli diákmozgalmak idején éledtek fel elemi erővel és játszottak fontos szerepet Franciaországban, Olaszországban, az NSZK-ban és Nagy-Britanniában. A „permanens forradalom” gondolatát magáévá tette a korszak egyik legmitikusabb egyénisége, a magát marxistának valló Che Guevara is, aki Fidel Castróval éppen azért szakított, mert úgy látta: a kubai forradalom elbürokratizálódik és a néphatalomból a pártapparátus hatalma lesz. Más kérdés, hogy Fidel nem ölette meg Chét, sőt, meggyilkolása után ügyesen a kubai rendszer javára fordította a világméretű Guevara-kultuszt…A Szovjetunióban azonban a „desztalinizáció”, sőt, a gorbacsovi „glasznoszty” sem hozta meg Trockij rehabilitálását. Pedig 1988-ban, a „moszkvai perek” lezárásának 50. évfordulóján rehabilitálták Zinovjevet, Kamenyevet, Buharint, sőt, még Trockij fiát, Lev Szedovot is. Trockijnak sajátos módon 2001-ben az a Vlagyimir Putyin orosz elnök szolgáltatott igazságot, akit bírálói közül sokan „sztálinizmussal” vádolnak…