GNL911

Ez a legkevesebb, amit megérdemel. Hogy egy kis kötetben olvashassuk negyven év dalainak legjavát. Amelyekből néhány még abban az időben született, amikor a szociális töltésű számokat „pol-beat”-nek nevezték. Aztán lett belőle „hunplugged”, és mindenekelőtt köz- és magánéleti blues. Nem Delta, nem chicagói, amolyan budapesti, óbudai, budafoki, újlipótvárosi, krisztinavárosi, mikor milyen. A köz- és magán között a határ szélessége és állaga bizonytalan. Ugyanúgy közkézen és szájon forog, mint egész eddigi életműve, valamint következő koncertje.

VasZoli, ez a címe ennek a kis kötetnek, amely tartalmának jelentős részét volt szerencsém megismerni az elmúlt évtizedek során, sokféle előadásban: duóban, trióban, szólóban, Vas-Bocskay-ként, Bistro Blues Band-del, vagy a Bluesügyi Hivatal nevű banda megszólaltatásában. Miként van szerencsém egész pontosan 41 éve ismerni Vas Zolit. Jó néhány évig koptattuk ugyanannak a szerkesztőségnek a számítógépeit (kezdetben írógépeit), és miközben ment a hírgyártó futószalag, VZ a legváratlanabb helyzetekből tudott bedobni ártatlan szemüvege mögül valami csendes, de annál kegyetlenebb poént. Amelyen persze hatalmasat röhögtünk, pedig legtöbbször nem is volt igazán vicces. Jellemző, hogy a legfergetesebb hét végi ügyeleteinket 2001-2002-ben (természetesen 9/11 után) tartottuk egy hasonló szellemi emlőkön felnőtt kollégával hármasban…

Ilyen Vas Zoli dalai is. Vannak közöttük, amelyeknek egyes sorai már családunkban is szállóigékké váltak: „ó, hogy az a kis Túr siessen beléje”, „csikorog a fogam, de nem vagyok fogaskerek”, „szeretem, mint szódás a lovát”, és a mostanában erős politikai töltéssel bíró „mániám monó, képzetem kényszer”. Amikor egy bulin Zoli azt ígéri, hogy a következő szám „pozitív” „előremutató”, vagy uram bocsá’ „vidám” lesz, fel lehetünk készülve rá, hogy még Kurt Vonnegut is sírva kérheti a receptet…

Amikor az ember olyan dalokat hallgat, amelyeknek a szövege legalább olyan fontos, ha nem fontosabb, mint a zene, az énekelt előadást hallva is megdöbbenhet, meghatódhat, elgondolkodhat, de azért az egészet valamennyire feloldja a zene. Amikor azonban csak a szöveget olvassuk, például Bob Dylannél, Leonard Cohennél, vagy éppen Vas Zolinál, a szavak sokkal inkább mellbevágnak, kiütnek.  Zoli nemcsak élőben, vagy lemezről ordít, hanem ordítanak a leírt betűk is.

Mint egykori kocsmába járó, pontosan értem, mit jelentenek a „tök életlen arcok”, kinyílna a bicskám a zsebemben, ha lenne, hogy „Minden hatalom a képé/van képük a gengsztereknek/mosolyogva integetnek”…, és úgy gondolom, ha napjainkban, amikor „Túl nagy a teher/ Az államon/jobban megfér/A kis vállamon”, jobb inkább mihasznának lenni (tejet nem adok, és áramot sem termelek), mint Hasznos állatnak. Ettől a daltól amúgy is mindig kiver a hideg, hiszen, ha akarom, egy olyan emberről szól, akit mindenki csak kihasznál, mikro- és makroszinten, mert túlságosan jó ember, ha akarom, akkor ott van benne a 20. századi zsidó sors. Nem tudok másra gondolni a „Lehúzzák a bőrőm/Kiteszik a polcra” sorpárossal…Akik emlékeznek az első „szabadon választott” (úgy kellett nekünk..) parlamentben (f)elszabadult indulatokra, annak nem kell magyarázni, hogy miről szól a Hordó rag…”Ha megfúvom a kis rendszerváltó szájharmonikám…” A korisme (ékezet fakultatív) jól ismert, mégsem teszünk ellene semmit, pedig nem ártana, ha egyszer úgy emberesen belecsapna a ménkő istenbe, hazába…De mi, akik már éltünk az internet előtti pattintott kőkorszakban, tudjuk, hogy milyen jó lehetett magány ellen egy téves kapcsolás – ért annyit, mint sok arctalan csetelés…És ugye magunkra ismerünk néhanapján, amikor azt halljuk, hogy „A darabolós gyilkos, ha most a lelkembe nézne/Sikítana jó nagyot és jó útra térne…”

A legszívbemarkolóbb azonban a Mondd, hova lépnél, amit nemrégiben hallottam először Zolitól, tőle eddig szokatlan, szinte Viszockijt idéző előadásban:

„A másvilágra, másik határra,

Miben nem is hittem sosem.

Lengő tükörben, félkörnyi csöndben,

Semerre nézve elengedem.

Magam megint, kiszórva mind,

Ami zsebemből előbukik,

Utam keresztjén, kéktollú estén,

Megállok én, megállok itt.”

A könyvet egy hosszú „életmű-interjú” vezeti be, amely a Klubrádióban hangzott el. A beszélgetőpartner Halper László, akivel Vas Zoli hosszú ideje együtt muzsikál, lelkes és felkészült riporter – amúgy napjaink talán legkiválóbb hazai gitárosa. Egy független, öntörvényű, hátszél nélküli alkotói pálya hiteles képe bontakozik ki, a Holokauszt-túlélő családi háttértől az ihlető zenékig (nemcsak blues, hanem bossa-nova, magyar népdal, sőt nóta is…), az egykori társaktól, akik közül többen azóta a „szabadságot választották” a dalszövegek/versek születési körülményeiig (tipikus „vasiáda”: BMW-n ír, azaz buszon, metrón, willamoson…), és nem utolsósorban a már-már történelmi helyszínekig, amelyeket egy bizonyos „kultúrkör” máig nosztalgiával emleget.

Vas Zoli november 12-én lesz 64 éves. Egy napon született Neil Younggal, akit ő maga is nagyon kedvel. A leltár még korántsem kész, és reméljük, hogy még legújabbnál is újabb, posztmodern, posztantinukleáris korunkban sem fog – őt idézve – „süket falakra találni a pusztába kiáltott borsó”.