1988 valami módon a Led Zeppelin éve volt. Nem elsősorban azért, mert minden idők legnagyobb rock-bandájának három életben lévő tagja ismét fellépett egy félóra erejéig az Atlantic 40. évfordulójára rendezett koncerten. Sokkal inkább azért, mert Jimmy Page első önálló munkája, az Outrider az év egyik szenzációját jelentette, Robert Plant a Now And Zen című albumával kezdett leszokni a múltmegtagadás pózáról, míg a harmadik élő tag, John Paul Jones ezúttal producerként tette le alaposan a névjegyét: ő felügyelte a The Mission Children című albumának felvételeit.

Már megint egy osztódással szaporodott dark banda – mondták a savanyúak, amikor Wayne Hussey énekes-gitárosnak és Craig Adams basszusgitárosnak 1985-ben elegük lett Andrew Eldritch túlfejlett egójából kiléptek a Sisters of Mercy-ből és új bandát alapítottak. Előbb Sisterhood néven játszottak a The Cult európai turnéjának előzenekaraként, majd miután Eldritch letiltotta az „Irgalmas Nővérek” nevében új nevüket, hogy témánál maradjanak, The Missionként játszottak tovább és már első, 1986-ban megjelent albumuk, a God's Own Medicine bizonyította: nem ragadnak le a „mélyfekete” divatnál. A szűk skatulya azért sem stimmelt rájuk, mert a bristoli születésű, de fanatikus Liverpool-drukker Hussey a 70-es években a Beatles-városba költözött és ott mindenféle punk, pop és poszthippi bandában játszott, majd Londonba visszatérve a Sisters előtt egy rövid ideig szégyenszemre még Boy George mellett is nyűtte a gitárt. Imázsát viszont Eldritch-éknél alakította ki, mert a Sisters állítólag olyan muzsikust keresett, aki sötétben is hajlandó fekete szemüveget hordani. No de maradjunk a zenénél: a Misszió – Simon Hinckler gitáros-billentyűssel és Mick Brown dobossal kiegészülve – debütáló lemezével, majd demo-felvételei gyűjteményével, a First Chapterrel (rajta Neil Young, Led Zeppelin és Patti Smith-feldolgozásokkal) még csak az „elődzenekartól” lopott el híveket, az a bizonyos „harmadik album”, a Children azonban végleg lemosott róluk mindenféle epigon-bélyeget. És itt be a képbe a jó öreg Jonesy, aki Tim Palmertől vette át a produceri teendőket a The Mission mellett.

         JPJ még a Led Zeppelin előtt jószerével az összes valamire való pop és rock-énekes mellett producerkedett, hangszerelt, miközben a stúdiótrükkök mellett jó néhány hangszer rejtélyeit is kitanulta. Az ő tudása szinte észrevétlenül beépült a nála 15 évvel fiatalabbak zenei világába, amely így híddá vált egy milliószor áldott és egy milliószor elátkozott évtized között.

         A domborművesített borító is inkább a korábbi időszakot idézi: egy bronzbarna, napkorongot formázó, indián emlékeket ébresztő medál-kereszt, középen egy riadt arccal. Ilyen lenne korunk gyermeke? Ártatlan áldozatok? Pokolra szánt mennykeresők? A tisztaság, a béke és a szerelem magzatai, akik a monterey-i, woodstock-i „hangszórók bömbölésében” fogantak szüleik „suttogása és nevetése” közepette, de mire ők elértek a felnőttkor pengeéles küszöbére, a világ már teljesen más lett?

         Nyilván ezért is visszatérő motívum Hussey szövegeiben menny és pokol, fagyhalál-közeli hideg és enyhítetlen hőség. Újhullámos lendülettel szólal meg a szitárzó gitár a nyitó Beyond The Pale-ben, amelyben „vihar gyülemlik/vadul fújnak a szelek/elsöpörnek keresztet, hitet, hazát, színt, gyermeket”. Mondhatnák Wayne hangjára, hogy ugyanúgy „sír”, mint Robert Smith, csak éppen a Cure-os menthetetlen depresszió nélkül. Az ördög tűnik  fel a Wing and a Prayerben, míg a Heaven On Earth mandolinjait és hömpölygő nagyzenekarát mintha már hallottuk volna másfél dekáddal korábban, a Houses of Holy című Zep-albumon – amelynek borítóján meztelen gyermekek másznak fel az égbe vezető sziklákon. Ez a zenei szellemiség folytatódik kezdetben a Tower Of Strength-en is, (még nem kevés Kashmir-idézetet is kiszúrhatunk, ha nagyon figyelünk, de a gitár és a dob inkább „savba mártott”, az ének pedig a lemez saját korának felel meg), közben nem tudjuk eldönteni, hogy az a megváltás, amiről énekelnek, és amely „alig egy érintésre van”, mennyire földi és mennyire égi – szerencsére jó sokáig húzzák, így van időnk elmélkedni róla.

         Ezt a kettős érzést tartja fel a szép üveghangokra épített Kingdom Come. „Sivatagi patkány, kiálts nekem farkast!” - ezzel nyit Hussey, majd „az őrület szerelméért imádkozik”. Az égi királyság számára „a bátrak bolondokháza”. A dal végének baljós orgona-csilingelése a klasszikus expresszionista némafilmet, a Dr. Caligarit juttatja eszünkbe, amelynek záróképében a sárgaház kertjében keringenek a bezárt kósza lelkek. A Breathe alig több mint egy perces megnyugvás. „Egy megosztott lélegzet/reményében élek/nem is akartam soha többet”. A Child's Play viszont harsogó punkos rohanás, benne keletiesre vett gitárfutamokkal egy felelőtlen nő kisded játékairól.  A Shamera Kye hegedűje sem old fel, innen vissza kell menekülni a reneszánsz udvarok lantos-hárfás hangulatába, ahol  a trubadúr „lassan halálra vérzik”. Azért a Heat agyontorzított gitárjai, fojtott-fojtogató-összeolvasztó-megsemmisítő hangjai azt sugallják: érdemes volt szeretni.

         A befejező dal nem más, mint a „honnan jöttél, hová mész?” kérdés zenei megválaszolása: Hymn For America, amelyben ismét felbukkan a kezdetek szitárhangja, miközben a dark stíl a metállal megy pásztorórára és Wayne sem takarékoskodik a hangjával. Nem is lehet, amikor valaki rájön, hogy a hit is eladó, de a piacon lélekdömping van, ezért a kufárok már csak bagóért vásárolnak. (Ebben az évben robbant ki az Államokban több botrány a rendkívüli népszerű „tv-evangelisták” között. Ugyanezt a témát dolgozta fel a maga vitriolos humorával Frank Zappa is, a Broadway The Hard Way-ben). Egy gyerekvers vezeti be a darabot, és gyerekkórus adja a refrént. Az ő zsibongásuk hallatszik a lemez első és utolsó barázdáin is. Úgysem találják hogy kik ők: a woodstock-i elemi iskola nebulói...

         Csak sajnálhatjuk, hogy a The Missionbenn a két évvel későbbi, populárisabb stílusú Carved In Sand után már nem volt elég összetartó erő, és bár a zenekar több éves szünetek után mindig feltámadt és túlélte az ezredfordulót.

         A „Vén Husi”, ahogyan a magyar rajongók „dúsképzeletűleg” elnevezték, 1990 őszén, éppen a taxisblokád alatt, elhozta Misszióját Budapestre is. Ekkor hallgattuk először élőben azt a csapatot, amelyből jó néhány hazai banda, az F.O. System, a Hold, majd később a Sex Action is merített. 1995-ben a Petőfi Csarnokban, majd 2002-ben a Szigeten is felléptek.