GNL911

Mindannyiunknak vannak olyan apró tárgyaink, amelyek, akár ténylegesen, akár csak emlékeinkben, képesek felidézni egész korszakokat életünkből, még akkor is, eredetileg csupán egy villanásnyi szerepet játszott, de valamiért mégis fontos volt. Marcel Proust egy mandulás teasütemény, a madeleine illata nyomán indult el az eltűnt idő nyomába, Orson Welles sajtómágnásának, Charles Foster Kane-nek egy szánkóra festett rózsabimbó jelentette élete utolsó percében az elveszett gyerekkori boldogságot. Loránt Endrének, a közel 60 éve Párizsban élő irodalmárnak egy, várandós édesanyja által hímzett gobelinen látható madárfigura ez a rejtélyes fogódzó.

A budapesti papagáj című önéletrajzi regény címadó alakja inkább emlékeztet a „rózsabimbóra”, mint a „madelaine”-re, hiszen csak a könyv utolsó oldalán tudjuk meg, hogy miért ez a kitüntetett szerep. Egyfajta megbékélésnek a szimbóluma az író-professzor számára, aki gyerekként élte át a vészkorszakot, fiatalkorát a Rákosi-rendszer fojtogatta, majd 1956 késztette arra, hogy örökre elhagyja szülőhazáját. És miközben választott hazájában, Franciaországban, nem csupán befogadásra talált, hanem kiteljesedhetett irodalmi kutatómunkája és egyetemi pályafutása is, szüntelenül kereste önmagát, identitását. Hiszen élete szinte végig egyfajta „köztes állapotban” zajlott: a kikeresztelkedett gazdag zsidó család gyermeke egyfajta kettős számkivetettségben élt a II.világháború éveiben, utána a nagypolgári származás tette őt gyanússá, emigránsként pedig sokáig erőnek erejével próbált megszabadulni „magyarságától” és „franciává” válni. És csak akkor kezdte el komolyan keresni zsidó gyökereit, amely elől szülei szándékosan elzárták, miközben 50 évvel a Holokauszt után is megdöbben azon, hogy „mennyire képtelenek voltak előre látni a jövőt a közép-európai zsidók”. Bár már a 70-es évektől rendszeresen hazalátogatott tudományos konferenciákra, vagy egyetemi vendégelőadóként, csak egy 1997-ben Budapesten eltöltött néhány hét után vette rá magát arra, hogy – mint Ady Endre „Föl-földobott köve” – felidézze életének első 25 évét, összes kötődésével, fájdalmaival, barátságaival és árulásaival.  Nemcsak önmagáról, hanem az általa átélt korról is tanúságot akar tenni.

Hihetetlen az az éleslátás, amivel Loránt Endre felidézi egy hang, egy arc, egy mondat, egy ház, egy kapualj, vagy egy zenefoszlány nyomán a múltat, gyerekkora történelmi alulnézetét, amivel megrajzolja szűkebb és tágabb környezete portréit, a 20. század ismert és névtelen, de egy adott helyzetben és pillanatban fontos szereplőit, kis stílű hatalommániásoktól a hétköznapi hősökig, akiket semmi más nem motivált, mint az emberiesség. Bár találkozásunkkor elárulta, hogy voltak korábbi feljegyzései, mégis bámulatos, hogy egy 80 felett született memoár évtizedekkel korábbi jeleneteit úgy idézi fel két idősík-váltás között, mintha csak előző nap történtek volna. Számomra azért is különösen izgalmas az ő története, mert Szüleim az ő kortársai, Édesapám ugyanúgy Budapesten élte át az ostromot, mint ő, ugyanakkor voltak egyetemisták, sőt – húsz évvel Loránt professzor után – én is azon a francia tanszéken tanultam az ELTE Bölcsészkarán, ahol ő és ahonnan elbocsátották, és több egykori tanáromat is megemlíti ennek kapcsán…Az pedig szintén lenyűgöző, ahogyan – a sok évtizedes távollét ellenére (vagy tán éppen azért) – milyen tisztán látja a rendszerváltás utáni hazánkat. „A jelen, legalábbis Magyarországon, a múlt romjain épül” – írja és kárhoztatja azokat, akik nemhogy nem tudják és nem akarják feltárni a múltat, hanem minden igyekezetükkel a hamis történelmi köztudatot akarják erősíteni.

Lorant Endre, miközben újabb és újabb történeteken keresztül precíz korrajzot ad egy talán örökre letűnt világról, és az abban elfoglalt, kritikusan szemlélt világról, nagyszerű irodalmi művet alkotott, amelynek minden mondatán érződik: egy igazi nyelvművész, egy igazi filosz munkája. Találomra ütöttem fel most a könyvet, hogy idézzek belőle néhány mondatot: „Álmomban gyalog kelek át a városligeti mesterséges tavon. Derekamig ér a simogató, langyos víz, amely nyaranta ellepi a téli nyitott korcsolyapályaként működő betonmedencét. A túlsó part felé tartok, ahonnan valaki vastag kötelet dob felém, amelyet polisztirol úszó tart a felszínen. Hallom a figyelmeztető kiáltásokat, de nem kapom el a felém dobott kötelet, mert érzem magam veszélyben. Vajon mit kerestem a medencét átszelve?”

Akár egy különleges film is lehetne belőle, amelynek még a zenéit is ő választotta ki saját életéből. A zenéket, amelyek időnként mérföldköveket jeleztek, máskor csak a mindennapjaihoz adtak fontos aláfestést.

Loránt Endre többszörösen kettős léte még a könyv születésében is jelen van: franciául írta meg, a magyar fordítást Mihályi Zsuzsára bízta, de közben folyamatosan felfedte előtte az ő magyar gondolkodását, hogy a magyar változat is az „ő hangján” szólaljon meg.