GNL911

Egy testközeli villámcsapásokkal és felhőszakadásokkal teli éjszakán keresztelőre hívják a Férfit a Városba, ahová mindig örömmel megy. Csakhogy a vihar olyan károkat okozott a tömegközlekedésben, hogy nem mennek se buszok, se vonatok, kihagynak a telefonvonalak is.

 Nincs más választása, lemegy az utcára, és leint egy taxit, szerencsére egy régi ismerős a sofőr, aki egyszer már megígérte neki, hogy akár a világ végére is elviszi őt, a legnagyobb ítéletidőben is, biztosan meg tudnak egyezni egy baráti árban.

Már indulnának is, amikor az általában jól értesült K., a sofőr elmeséli, hogy az egyik villám belecsapott a miniszterelnöki palotába, és emiatt letiltották az egész ország internetes rendszerét, hogy ne terjedjen el a hír, mégsem tudták megakadályozni. Nem lehet tudni azonban, hogy ezek után hogyan fognak majd működni a személyi rendszerek, lehet, hogy a nekik nem tetsző tartalmakat nemcsak a hálóról, hanem a saját HD-kről is törölni fogják. A Férfi azonnal kéri K.-t, hogy forduljon vissza, mert haza kell mennie, hogy elmentse összes értékes írását, készülő könyveit. Lélekszakadva kapcsolja be a gépét, de még elindítani sem tudja, sőt, arra sincsen lehetősége, hogy pendrive-jait ellenőrizze. Elkeseredetten megy vissza az utcára, de mivel nem mondta K.-nak, hogy várja meg, a taxinak is hült helye van.

Tehetetlenül ődöng az utcán, miközben próbálja agyában felidézni befejezetlen írásait. A kapualjakban hajléktalanok szoronganak, úgy tűnik számára, hogy mindegyik ismerős arc, talán még abból az időből, amikor ő is kocsmatöltelék volt. Legalább egy tucatnyit megszólít, aztán valamennyien elindulnak  a szüntelenül szakadó esőben egy éjjel-nappal nyitva tartó önkiszolgáló étterem felé. Ott is áramszünet van, csak gyertyákkal világítanak, de azért van még jócskán meleg ételük. A Férfi a teljes menüsort megrendeli, és a hajléktalanok nekilátnak jóízűen falatozni, végre nem csak maradék jut nekik. Vendéglátójuk kártyával fizet, azt állítja, hogy egy irgalmas alapítványnak az elnöke, pedig az ilyen jótékonynak mondott szervezetek mindig is távol álltak tőle. Nem várja meg, amíg befejezik a lakomát, észrevétlenül távozik. Ahogy visszanéz rájuk, felismerni véli bennük egykori osztálytársait és olyanokat, akikkel hajdan együtt zenélt.

Kimegy egy üres állomásra, ahová mégiscsak befut egy vonat, amelynek egyedüli utasa lesz. Rövid idő múlva megérkezik a Városba, ahol ismeretlenek szólítják meg, mintha ismernék őt, tudnak a keresztelőről, és elkalauzolják egy szép kertes házba, majd magára hagyják. Belép, csend fogadja, de odabent minden ünnepi díszben ragyog. Még sosem járt ebben a házban, mégis felidéz benne egy sok-sok évvel ezelőtti hangulatot. A szobák körkörösen helyezkednek el, mindegyik ajtaja egy még belsőbb szobába nyílik. A legbelsőbb szoba közepén egy hatalmas, széles ágy, abban fekszik egy különleges arcú, igézően kék szemű, hosszú, sötétszőke hajú érett asszony, két oldalán egy-egy nála fiatalabb nő. Valamennyiükön  halványkék hálóing. „Már csak rád vártunk” – mondja az Asszony, két karját a Férfi felé nyújtva. „És a keresztelő?” – kérdezi a Férfi. Az Asszony őszinte kacagásban tör ki. „Valahogy csak ide kellett téged csábítanunk” – feleli, és helyet csinál maga mellett a Férfinak. Amikor a Férfi elhelyezkedik, valamennyien megfogják egymás kezét, és lehunyt szemmel elmélyülten hallgatják Chris Rea Road to Hell-jét.