Torzonborz hajú, üvöltő, kőkeménynek látszó metál-fickók, színes fürtű, lágy vonású, jó esetben csak femininoid frontemberek, valódi és pszeudo-komor darkok, néhány szívdöglesztő-számba menő szépfiú – ez a nem túl változatos kínálat jellemezte a pop/rockban a 80-as években feltűnt hímnemű sztárokat. Nem csoda hát, hogy azok a hölgyrajongók (16-tól hatvanig), akik valami igazán férfiasra vágytak, inkább a korosabbak felé orientálódtak. Szerencséjük volt, mert ismét feltűnt a színen, méghozzá zenéjében némileg a kor követelményeihez igazodva egy igazi „pasi”, akiről valóban el lehetett hinni, hogy nőfaló, és akinek sokan tálcán kínálták volna fel magukat: Leonard Cohen.
Egy férfi, aki megtapasztalta már, milyen „gyönyörű vesztesnek” lenni, (regényt is írt erről Beautiful Losers címmel), aki megjósolta, hogy egyszer a nők okozzák a végzetét (Death of A Lady's Man), aki megtapasztalta már a megkettőzött magányt. Egy költő, aki magával hordozta közép-európai zsidó örökségét, amelyre ráépült a 60-as évek lázadása, a hagyományok őrzését, amely nem akadályozta meg, hogy lerombolja a szenvedély gátjait. Egy költő, aki csak barátai unszolására kezdett el énekelni, aki soha nem szerette saját hangját, akit kezdetben egyesek csak Bob Dylan kanadai változatának tekintettek, holott csupán genetikai gyökereik, és poéta mivoltuk volt közös. Egy énekes, aki stílust teremtett az észak-amerikai folk-rock, az európai sanzon, néha a blues és a klezmer-elemek vegyítésével. Egy énekes, aki mögött húsz év alatt már klasszikus versdalok voltak a Suzanne-tól a Story of Isaacig, a Famous Old Raincoat-tól a Dance Me Till The End of Love-ig. Így jutott el egy olyan „korszerű” lemezig, amelyben egy pillanatig sem válik kétségessé, hogy senki más nem készíthette volna el azt, még akkor sem, ha a Cohen-puristák az első hangoktól vélhetően szívükhöz kaptak.
Közhely-számba megy, hogy egy „férfi” negyven felett kezdődik. Cohen, amikor az MTV-ben megjelent új lemeze, az I'm Your Man címadó dalának fekete-fehér, puritán, tengerparton felvett klipjével, amelyen minden külsődleges erotikus elem nélkül, egy sötét nagykabátban látjuk magányosan, már „elütötte” ezt az évszámot, sőt, négy évvel korábban belépett a hatodik x-be is. Illettek rá Ady Endre szavai, „nagyon csúnyán élt”, de „megszépült szatírarca” és, hogy imádott-elátkozott költőnknél maradjunk, megalkotta a maga „Őrizem a szemed”-et.
„Ha szeretőre vágysz/mindent megteszek/ha más szerelem kell/maszkot öltök neked/ha társra vágysz csupán/fogd meg csak a kezem/ha ütni-verni akarsz/állok elébed/itt vagyok Neked” - énekli egy andalgó, tangóharmonika-szerű háttérrel, finom dobszintetizátor-alappal. És pillanatok alatt meghódította a világot, mert rekedtes mormolásával„ő volt az úr, a zene csak cifra szolga”, az ő hangja pezsdítette fel a női nedveket. De ez nem az első önvallomás a lemezen: a lendületes, elektromosan dübörgő groteszk First We Take Manhattan, amelyben benne van az ő egész lénye, léte, emberi helyzetjelentése: „mennyei jelek vezérelnek/vezet bőrömön a bélyeg/fegyvereink szépsége vezérel/előbb bevettük Manhattant, majd Berlin következik”. Hogy „jó helyen járunk” azt a már korábbi lemezekről ismert remek női vokál is jelzi.
Könnyedebb stílusú az Ain't No Cure For Love, majd egy világkincs következik, az Everybody Knows, amit nálunk Kern András énekelt ihletett módon és amely Cohen költészetében is a mérföldkövek közé tartozik. „Tudja minden ember hogy a Pestis jön/tudja minden ember gyorsabb mint a vízözön/tudja minden ember hogy a csupasz férfi és nô /teste már csupán múltból fénylô/tudja minden ember halott e képe/de ágyadban ott lesz a mérce/ami keretbe tesz/minden ember tudja ezt”. E filozofikus balladát, amely alatt mértéktartó spanyolos gitár-variációkat hallunk, Cohen együtt írta Sharon Robinson énekesnővel. Jegyezzük meg ennek a gyönyörű félvér hölgynek a nevét: később néhány évig Leonard élettársa, és állandó alkotótársa lett. És csak ezután jön az I'm Your Man, csendes csúcspontként.
A második oldal nyitánya már hamisíthatatlan Cohen, nemes vonóskarral és zongorával – ismét csak magyar előadót is kell dicsérnünk terjesztéséért, ezúttal Zoránt: Take This Waltz. Csak az ősök sejtjeiből érezhette meg Leonard ezt a tökéletesen „Monarchia-beli” dekadens hangulatot, amelyben Musil és Krúdy találkozik, azét a Bécsét, amelyben „van egy váll, ahová a Halál sírni jár”. De nincs idő a nosztalgiára, mert jön egy dögletes humorú dal, amely egyrészt ritmusaival a robotokat, a zene hangulata pedig a 40-es évek amerikai „fekete filmjeit” idézi, Humphrey Bogarttal és James Cagney-vel a főszerepben. Jazz Police már zenéjében is sokszoros fricska, egy elvetemült zongoraszólóval és egy már-már „hollivudi” női vokállal, miközben Cohen a „szabadság-szerető rasszistákról” recseg.
Az I Can't Forget egy kis tisztelgés/engedmény a country-nak (végül is ez sem áll távol tőle), míg a befejezés megint robban egyetlen hangos hang nélkül. A Tower of Songs tökéletes „elbeszélő blues”, a versszakok között nemtörődöm zongorapötyögtetéssel, amelyben azonban minden leütés pontosan a helyén van. Cohen nem megy a szomszédba egy kis öniróniáért és egy kis misztikumért sem. „Aranyhangom isteni adományom...ejtsetek tû-sebeket a vudu-babán/kár kedves hogy nem is hasonlít rám/ablaknál állok erôs fénynyalábban/ne öljön meg téged egy nô a Dalok Tornyában”. Helyben vagyunk: már megint és mindig, mindörökké a nők. És ismét említsük meg Kern Andrást, akinek Dal utca hét című „újlipótvárosi” változata a maga nemében zseniális és önálló értékű.
Leonard Cohen egy időre visszavonult az 1992-es The Future című, ugyancsak nagyszerű albuma és az azt követő turnéja után, amelyből a londoni Royal Albert Hall-beli fellépést volt szerencsém látni. Szó szerint az utolsó darab jegyet vettem meg a kakasülőre, ahonnan frakkos urak és mezítlábas hippik között részesülhettem egy ritka beavatásban.... Egy kaliforniai buddhista kolostorban elmélkedett, felvette a Jikan nevet (bár zsidó hitét nem tagadta meg), és csupán egy olyan videót készített, amelyen a Tibeti Halottaskönyvet kommentálja. Aztán 2001-ben visszatért a Ten New Songs-szal, majd ott folytatta, ahol ideiglenesen abbahagyta. 2005-ben pedig dokumentumfilm készült Leonard Cohenről I’m Your Man címmel…
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.