GNL911

„Egy ember megy ezen a téli szombat reggelen az ösvényen, amely Kusnacht fagyos erdején keresztül vezet a zürichi tóhoz. Körülötte varjak szurkálják a földet, a mezőkből kikandigál egy madárijesztő, a levegőben harangszó hallatszik, de a ködtől a templom nem látszik.

A kutya egy barna terrier fekete csíkkal a hátán és az oldalán. Szemben ott kell lennie a tónak, amelyet elrejt a rossz idő, mert itt van a pad, ahonnan, egyébként békésen lehet nézni. Miután kioldotta a kutya nyakörvét, az ember új, szürke, prémgalléros, magasan felgombolt kabátjával, bélelt kesztyűjével, szorosan megkötött sáljával, és 61 évével leül a padra. Három nap óta – 1936. február 1-től számítva – él önkéntes számüzetésben Svájcban, miután hazájának ajánlotta irodalmi Nobel-díját.  Most Thomas Mann-nak csak néhány órája van arra, hogy eldöntse: a hitlerivé vált Németország megérdemli-e, hogy feltárja a világ előtt a szörnyűséget vagy inkább hallgat és úgy él, mintha nem tudna róla.

Tegnap a dolgozó szobájában egyedül utoljára elolvasta az elítélő levelet, amelyet a Neue Zürcher Zeitungnak írt, lecsavarta töltőtollának kupakját és aláírta saját nevét mindhárom oldalon.”

E részlet Britta Böhler A döntés című könyvéből való, amely Thomas Mann-nak a nácizmussal szembeni nyílt kiállásáról szól. A továbbiakban is ebből idézünk.

„Míg egy kis ágat hajít a kutyának és zsebéből előveszi ezüst cigarettatárcáját, tovább gyötri magát, mint ahogy egész éjszaka tette. A levélnek különösen egy mondatát forgatja rögeszmésen az agyában: „A jelenlegi német kormánytól nem várható semmi jó sem Németország, sem a világ számára.” A mondat tökéletesnek tűnt számára, amikor írta, elolvasta és kijavította. De éjszaka megrettent tőle. Reggel, alig, hogy felkelt, felhívta a lap főszerkesztőjét, és arra kérte, hogy várjon, ne publikáljon semmit, szüksége van még arra, hogy gondolkodjon. És mintha az a három év, amit Németországon kívül töltött, csak arra szolgált volna, hogy ehhez a végső három naphoz eljusson, amikor választani kell. A mindennapok cselekedetei, amelyek a szabályosság biztonságát adják neki – ébredés reggel 8-kor, reggeli kávé, kenyér lekvárral, munka, séta, ebéd, pihenás, levelezés, esti séta, vacsora, olvasás, naplóírtás – most úgy csupán eszközöknek tűnnek neki, amelyek elviszik ahhoz a hétvégéhez, amelyet nem tud befejezni, a választás bizonytalansága miatt.

Hetvenkét óra, mintha direkt azért lenne, hogy összegezze és felnagyítsa a dilemmát, amelyet csak ő tud feloldani Németország és Európa, haza és számkivetettség, az élni és élni kell között, hogy aztán végül egyedül, meztelenül hagyja élete kapitális kétségeivel. A kétséggel, amelyet minden este bevall a naplójának gyötrődések között.

Ő, Thomas Mann, három évvel korábban nem nézett vissza a német földre, amikor a vonat áthaladt a német-svájci határon, Lindau és Bregenz között. Egy kicsit azért, mert elszundított és főleg azért, mert nem tudta, hogy ez lesz az utolsó alkalom. Egy sor konferencia Wagnerről Monacóban, Amsterdamban, Brüsszelben, Párizsban, majd ez a háromhetes pihenéés a helyekben, az arosai Wald hotelben, amely fenntartja számára minden évben ugyanazt a szobát, ahol tud dolgozni. Mindig szerette a nagy szállodákat, a vastag szőnyegeikkel, a hatalmas lámpákkal, stukkókkal, és télen a lovas szánokkal. Újra neki akart állni a József Egyiptomban írásához, elképzelte a Nílus iszap borította partjait, az Old Indiában elfogyasztott puncsot, amikor az újságokból elkezdte megérteni, hogy pusztul a világa. A Reichstag felgyújtása, a kommunisták kiszorítása, a horogkereszt, amely Németország új jelképe lett, megtagadva a német birodalom színeit…Nem tudott arra gondolni, hogy hazája elveszett, azt hitte, hogy várni kell. De amikor lánya, Medi, sírva telefonált Münchenből, és arra kérte szüleit, hogy engedjék elmenekülni onnan, mert az iskolában minden megváltozott, minden reggel el kell énekelniük a náci himnuszt, kezdte megérteni. Amikor a svájci rádióban meghallotta, hogy a március végi szavazáson a Reichstag diktatorikus hatalmat adott Hitlernek, már mindent értett. A szálloda halljában ült egy karosszékben, megfogta felesége, Katja kezét, és reszketett.

Ekkor jöttek az első támadások a német újságokból. Váratlanul azzal vádolták, hogy „bemocskolta” Wagnert, miközben a Gestapo házkutatást végzett müncheni lakásában és értesítették, hogy kitiltották az országból. Őt, aki nem akart rosszat senkinek. Ő, aki az Egy apolitikus meglátásaiban (1918) a korával való szolidaritás szelleméről” beszélt, és hogy mindig szükségét érezte annak, hogy hazafi legyen. Elég. Nem tér vissza többé a dolgozószobájába, nem lesz meg a nyolcezer könyve, a zongorája, amely mögül farsangkor varázslónak öltözve, fekete kabátban, aranycsillagos cilinderben lépett elő, amikor Erika és Klaus még kicsik voltak. A ház, mint Németország, odaveszett.

Hét hónapig bolyongtak Lugano, Bázel, Franciaország déli része között, ahol egy kikötői kávéházban, a Misztrálban találkozott testvérével, Heinrich-hel. Végül kikötöttek Svájcban, ahol Erika rátalált a tóparti házra. Megérkezett a kevés bútor, amit meg tudtak menteni, az íróasztala, az olvasó karosszéke, a gramofon, az esténként hallgatott lemezekkel. De úgy érezték magukat, mint a földjéből gyökerestől kiszakított fa, mintha messze élni azt jelentené, hogy elárulták a hazát. Azért néha még reménykedik abban, hogy Németország észhez tér. De hát ez a sárga csillag,  a faji törvények…Merre megy Németország, hová jut? Hogyan írta a levélben? Annyiszor elolvasta, hogy betéve tudta: „A németek és kormányzóik zsidókkal szembeni gyűlölete  kísérlet a civilizáció kötelmeinek lerázására, és azzal fenyeget, hogy rettenetes és szerencsétlen távolság alakul ki Goethe földje és a világ többi része között.”

De van a levélnek egy másik mondata is, amely kimondja az igazságot. Elsősorban saját magának: „Milyen nehéz a semlegesnek maradás művészete!” hazájának aggoldalomkeltő dolgai űzték ide a, a tó partjára ezen szombaton a söntés, amelyben nem tud határozni. A családja is sürgeti. Heinrich testvére a távolból, Erika és Klaus, a gyermekei, akik, mint Karácsonykor a szemére hányták, hogy túl sokáig hallgat a világvége előtt. Főleg Erika várja, hogy az ő varázslója megszólaljon. És ezek a riasztó jelek! Münchenben a Gestapo kihallgatja az alkalmazottait, a sofőrt. A könyvégetés. Erikának igaza volt, nem húzódhat félre, mintha felette állnak mindennek, mindenkinek. Klausnak igaza volt, nincs visszafordulás. Másrészt, hogy írta ő maga is a Mario és a varázslóban? Mindig eljön a pillanat, amikor vége az előadásnak, és következik a katasztrófa. Így egy hét alatt megírta a levelet, miközben szívta azokat a svájci szivarokat, amelyek miatt visszasírta Münchent. Aztán tegnap, pénteken megkérte Katját, hogy kísérje el Zürichbe. Minden megoldottnak tűnt. Csakhogy dr. Korrodi, az irodalmi kritikus nincs bent a szerkesztőségben, életének megfontosabb levelét ott kell hagynia az asszisztensnél, a keze habozik, visszahúzná, végül mégis otthagyja.

Elmegy feleségével moziba, de a sötétben megint elfogja a kétely. Mit szólnak a barátok? Eszébe jut a legutóbbi találkozása Hermann Hessével, és tanácsa: „Ne avatkozz be, barátom, maradj kívül!” De hogyan lehet kívül maradni, a szörnyűségen van-e „kívül?”. Éjjel nem alszik és érzi, hogy változik az elképzelése.

Nem búcsúzhat véglegesen Németországtól, csak van valami más út. Szombaton reggel kimegy a hidegbe, hogy kitisztuljanak a gondolatai, majd telefonál a lapnak és lezárja a levelet. „Jól át akartam gondolni” – mondja a feleségének, aki nem kommentálja. De később nem jön le vacsorázni, eszik három falat húst egyedül, majd bezárkózik dolgozószobájába. Nézi a polcokon könyveinek idegen nyelvű kiadásait és arra gondol, hogy mit érnek, ha Németországban indexre kerülnek. Miért teszi ilyen nehézzé az életét? Van középút, amely a feloldozáshoz vezet: egyszerűen befogja a száját, hallgatási jog is létezik.

Egyedül érzi magát a csendessé vált házban, és nem tudja, hogy Európa dilemmája körülötte – hallgatni vagy kockáztatni – a Nyugat és a demokráciák morális tragédiájának egy darabja a Rosszal szemben. Az egyén és a történelem, a személyes lelkiismeret és az egész ország ügye, az ő irodalmi dandyzmusa, és a német szakadék közötti aránytalanság és emellett a vágy a megnyilatkozásra és végül a következmények latolgatása. Végül, itt a szoba mélyén ez a félelem. Ezért jelentkezik a dilemma. Tisztáznia kell magát mindkét esetben? Nem tudja, mit tegyen. Elkíséri Katját Zürichbe a varrónőhöz és megvárja a Baur du Lac hotelben, ahol a mézesheteket töltötték. Ez a kis asztal a sarokban, a pohár vermut, amely füvektől illatozik, a „fekete erdő” torta, amelyet körülötte felszolgálnak, a legmegfelelőbb környezet a döntéshez. Elviselhetetlen számára, hogy szakítania kelljen Erikával és olvasóival. Majd ahogy sötétedik, egy gondolat tör utat benne, egy világos gondolat: nem akart visszatérni Németországba, azt akarja, hogy Németország térjen vissza hozzá olyannak, ameilyen volt az őrület előtt.

Szardínia, kemény tojás, kenyér, sonka, sör, limonádé. Katja tálal. Egyedül vacsoráznak, a gyerekek Bázelben vannak.  Klaus állandóan utazik, Golo már dolgozik Rennes-ben, Monika Firenzében van, Erika valahol a kabaréjával. Felesége felé emeli a sörét: „Egészségünkre! Néha hagyni kell, hogy a dolgok kövessék a maguk útját”. A dolgozószobában felteszi a gramofonra Lohengrin nyitányát, a kedvencét. Elszunnyad a karosszékben, ebben a délig alvó, félig éber állapotban keresve valamit a politika és a kultúra, a zene és a balszerencse között, felvetve magában, hogy a hallgatás ma nem egyik formája-e az ördöggel kötött paktumnak, homályosan emlékezve, hogy a Dr. Faustus az egyességet a sátánnal szintén Németországban kötötték.

Vasárnap azzal ébred, hogy tudja, nincs több idő, és nincsenek alternatívák. Igaz, földönfutó lesz, de a szellemet és a művészetet nem lehet különválasztani és az ő Németországa már nem létezik. Kifényesíti cipőit, lemegy reggelizni, megissza a pohár sambucáját. „Telefonálok – mondja Katjának – Holnap a levél megjelenik az újságban”. A viaszos vászonnaplóban, amely az íróasztal első fiókjában van a régi szemüveges zsineg, gyufa, a pecsétviasz mellett, ott van a beírás: „Megrázkódtatással, de megoldottam”. Egy kicsit távolabb, a Münchenből ki tudja, hogyan idejutott naptár február 11-nél, annál a napnál van nyitva, amikor három évvel ezelőtt búcsút mondott Németországnak. A naptár lapjai most végre tovább pereghetnek, hogy eljussanak Európa rettenetes 1936-jához. Az idő újra elkezdhetett folyni, mint az élet.”

(Fordította: Németh Mária Valéria)