Egy táborban vagyok, ahol mindenki halálra ítélt, de mindig csak kettőnek mondják meg, hogy rövid időn belül végrehajtják az ítéletet. Erre általában egy sorakozó idején kerül sor, és a legkisebb vétség is elegendő az előrehozott kivégzésre. Most velem közlik, mert fordítva vettem fel a kabátomat és mikor felszólítanak, inkább félmeztelenül maradok. Amikor a tábor visszavonul a barakkokba, egy nagy árnyas téren kell végigmenni, ahol meglátok egy átjárót és sikerül eltűnnöm – egyelőre.
Bezárom magam egy épületben egy szűk, magas szobába, amelynek egyetlen szellőzőnyílása van csak, de azon nem férek ki. Megpróbálom valahogy kiverni körülötte a falat, de csak azért érem el, hogy egy fedéllel az a nyílás is bezárul.
Egy hivatal előtt várakozom, ahol látok néhány ismerős arcot katonakoromból. Lassan telik az idő, a sor nem halad, mennem kellene, ezért próbálok kicsit előre jutni vagy legalább megtudni, hogy mire számíthatok. Ez lesz a vesztem. Felveszik a szokásos személyi adataimat, a végén megkérdezik tartalékos rendfokozatomat, és a dögcédulám számát. Ez utóbbit nem tudom, de a kérdező náciarcú fiatalember egy gúnyos mosollyal felvilágosít, majd közli, hogy azonnali bevonulásomat rendeli el, és még ma éjjel szolgálatba is kell mennem. Hiába magyarázom neki, hogy 36 évvel ezelőtt megkaptam a végleges leszerelésről szóló iratokat, ugyanolyan gúnyosan feleli rá, hogy biztosan valami tévedés volt. A dolgot nem hagyom annyiban, mindenképpen haza kell mennem, hogy Életemet legalább értesítsem, hiszen még telefont sem hoztam magammal. A náciképű nagy kegyesen beleegyezik, két órát ad, hogy visszatérjek. Kilépek az épületből, odakint teljes a sötétség, azt sem tudom, merre vagyok. Végül meglátok egy taxit, beszállok, a taxisnak nem is kell kérdeznie, hogy hová vigyen, tudja, hogy mindegy, csak minél messzebbre, ahol nem találnak meg.
Üzenetet kapok egy lánytól, aki azt állítja, hogy a tanítványom volt, és bár nem emlékszem rá, elfogadom a meghívását. Egy holtvágányra tolt vasúti kocsiban lakik, abban ad randevút. Alighogy megérkezem, a nyakamba ugrik, hevesen megcsókol, majd vetkőzni kezd, hogy végre meghálálja azt a sok jót, amit tőlem, mint tanárától kapott. De ígyekeznünk kell, mondja, mert férje egy vadállat, és ha rajtakap minket, nekünk végünk. Ebben a pillanatban a vasúti kocsi elindul, nyílt pályára kerülünk, kiugrani sem lehet, és a kocsi végén feltűnik egy durva képű, agyontetovált fickó. Úgy döntök, lesz, ami lesz, szembeszállok vele és megütöm. Nagy meglepetésemre nem üt vissza, hanem egyre kisebbre zsugorodik, míg végül teljesen eltűnik. Mire diadalmasan megfordulnék, állítólagos tanítványom már egy másik férfival enyeleg…
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
