GNL911

A legenda szerint felhajtott két whisky-t, aztán felkéredzkedett a színpadra B.B.King mellé egy olyan klubban, ahonnan akkor is kirítt volna, ha nem lenne a fehérnél is fehérebb. De az öreg Blues Boy  a szakszervezeti tagság igazolása után megengedte, hogy mellette pengessen. Így kezdődött Johnny Winter hatalmas csúcsokkal és iszonyú mélységekkel teli pályafutása. 1986-ban már a harmadik feltámadásánál tartott.

         Stílszerűnek tűnhet, hogy a hóbőrű, hóhajú, télnevű gitárost egy Helsinki melletti klubban ismertem meg 1970 telén és első albuma sokat tett blues-nevelésemért. Különösen tetszettek azok a kihívóan „meghúzott” hangok, amelyekről később megtudtam, hogy a „bottleneck”-nek köszönhetőek. Az 1968-as First Winterrel először robbant be az amerikai rock-bluesba egy mély Délről , egész pontosan a texasi Beaumont-ból származó fehér muzsikus, aki azonban olyan jól nyűtte a húrokat, és olyan hitelesen üvöltött rekedt hangján, hogy maga a félelmetes hírű Willie Dixon vállalt mellette vendégszereplést. Pedig a Winterek városa egész ifjúságában rasszizmusáról volt híres, ő pedig először ukulelén szeretett volna játszani..Ezek után meghívták őt Woodstock-ba is, de fellépését a helyszínen lévőkön túl csak évtizedekkel később élvezhették, mert – mint valamennyi „Columbia-alkalmazott” Janis Joplintól a Grateful Deadig – kimaradt az eredeti filmből és az 1970-71-ben megjelent tripla, illetve dupla lemezről.... Johnny öccse, az inkább jazz-őrült Edgar kezdetben lenézte fivére teljesítményét, de azért annyira nem, hogy a mindössze 3 oldalas Second Winteren, majd az azt követő turnén ne játsszon vele. Nem akármilyen őrületet nyomott a két albinó fiatalember élőben, mint ahogyan megtudhatjuk a csak a 90-es évek végén megjelentetett londoni, Royal Albert Hall-beli koncertlemezből. Különleges csemege ebből a korszakból a The Progressive Blues Experiment is, ezt követően azonban Johnny-t elhódította a rock. Bármilyen jó is volt a Rick Derringerrel erősített Johnny Winter And, rajta Johnny legnagyobb, Derringer-szerezte slágerével, a Rock and Roll Hootchie Koo-val, mégiscsak megalkuvásnak tűnt. Ezután jött Johnny első zuhanása: alkohol, kábítószer roncsolta évekig.  Bár folyamatosan készített stúdiólemezeket, inkább egy-egy koncertfelvétele, mint az 1976-os Captured Alive vagy az Edgarral közös buli lemeze, a Together Live idézte korábbi önmagát.

         A csupa tetkó, ifjú éveiben 70 centis hajat viselő Winter először 1977-ben tért úgy isten igazából magához, a Nothing But The Blues albummal, amelyen Muddy Waters is játszott, és közben Johnny többszörösen viszonozta a szívességet a chicagói blues mesterének. Még duplázni tudott egy év múlva a hasonló hangvételű White, Hot and Blue-val, az 1980-as Raisin' Cainnel azonban ismét ellőtte puskaporát. Minden bizonnyal jót tett azonban önbecsülésének, hogy néhány évvel később feltűnt egy földije, aki legalább olyan szívvel és csuklóval tudta közvetíteni a blues-t, mint ő: Stevie Ray Vaughan. Johnny tudta, hogy alaposan fel kell kötnie a fehérneműt, és ismét jobbik énjét vette elő: három egymás követő albumával csattanós választ adott azoknak, akik úgy vélték, vége, és az ő blues-a már nem kell senkinek. Egyaránt Grammy-jelölt lett az 1984-es Guitar Slinger, az 1985-ös Serious Business, a legjobbra azonban a harmadik, a Third Degree sikerült.

         Mert mit tesz egy vérbeli zenész, ha minden kötél szakad? Előveszi a mestereket, akiknek létét köszönheti. És mivel az amerikai „sápadt arcúak” közül ő állt a legközelebb a fekete bluesmanekhez, ezt a lemezét természetesen nekik ajánlotta és szentelte. Jelzésértékű a borító is, amelyen Johnny azt a régi szürke fémgitárját pengeti, bal mutatóujján a „gyűszűvel”, amelyet már a Nothing But The Blues-on is láttuk-hallottunk. Már maga a címadó szerzemény is egy Willie Dixon-darab (a nagybőgős-énekes óriás éppen abban az évben halt meg), de megszólalnak rajta J.B. Lenoir, Elmore James, B.B.King és Albert Collins darabjai is. Ami pedig a gyökereket illeti: Johnny-nak nagy örömére sikerült másfél évtized után együtt játszania első lemezének több muzsikusával, Tommy Shannon basszusgitárossal és Uncle Joe Red Turner dobossal, akikkel vissza tudták hozni a régi érzést idő után is. Annak idején Red édesanyjának szépségszalonjában kezdték el a közös próbákat záróra után, és mint Winter bevallotta, az újabb közös munka azokat az ártatlan napokat idézte fel benne.  Jutott neki még egy rendkívüli segítség: Dr. John, minden déli blues-zenészek atyja és gyámolítója, aki néhány dalhoz zongoratudását adta.

         A fő szám persze maga Johnny, aki úgy gitározik, mintha az élete múlna rajta. Forgószél-önmagát adja a Mojo Boogie-ban, a legelemibb hangokat csalja ki „üvegnyakkal” hangszeréből az Evil On My Mindban, pokoli sebességváltásokat produkál  a Tin Pan Alley-ban, míg az első oldal másik szép lassújában, a Love, Life and Money-ban inkább kemény érzelmű húrokat penget. A becsületes boogie I'm Goodot követi a 6 és fél perces Third Degree, tele olyan finom, az ének alá mosott hangcsúsztatásokkal, húrfájdításokkal, levegővétel nélküli „tekerésekkel”, sorozatos meg- és kitörésekkel, amiért a bluest annyira szeretjük. A Shake Your Moneymakert majd szétveti az életöröm, az úri közönség táncol!...de hogy csillapodjunk egy kicsit (már aki nem szenved idült vérpezsgésben, ha bluest hall), megint egy jön egy amolyan „küszöbön ülős, mocskos kurvás”, a Bad Girl Blues. Ennyi izgalom után már belefér egy könnyedebb, inkább a Creedence Clearwater Revivalra emlékeztető Broke and Lonely, bár John C.Fogerty sosem volt akkora „virgás”, mint Johnny.

         Kár, hogy Johnny Winter harmadik feltámadása sem tartott sokáig. Ettől kezdve egyre ritkábban jelentek meg lemezei, a róla készült koncertfelvételeken is legtöbbször megroggyant öregembernek látszott még olyankor is, amikor keze még mindig működött. Aztán, a hatvanat betöltve ismét hallatott magáról, természetesen megint egy remekül sikerült blues-lemezzel, az I'm A Bluesmannel, amelyért újra Grammy-re jelölték. Megérdemelt volna végre már egyet.

         Már azt hittem, soha nem fogom őt élőben látni. Szerencsére akadt Magyarországnak egy rock-őrült nagykövete, Simonyi András, aki nem csupán azzal adta bizonyítékát szenvedélyének, hogy együtt jammelt gitárosként a Fehér Házban Bill Clintonnal, hanem azzal is, hogy elhozta Johnnyt Magyarországra: 2008. októberében a Petőfi Csarnok lelkes közönsége előtt lépett fel az akkor már sokat betegeskedő, csaknem teljes vak Winter. Mindent feledtetett azonban, amikor belecsapott a húrokba és énekelni kezdett. A Zene, a Blues éltette őt még hat évig. 2014. július 16-án halt meg egy svájci klinikán.