GNL911

A brüsszeli reptéri terrortámadás estéje. Két terrorelhárító áll a Corvin-negyedi metrómegállóban. Egy férfi és egy nő.  Olyan sötét tekintetű mindkettő, hogy nyugodtan lehetne őket terroristának nézni, ha nem lenne rajtuk egyenruha. Van nálam egy kis szemét. Éppen kettejük között  van a kuka. Nem merek közéjük lépni, sosem lehet tudni, mit váltanék ki belőlük, a horgolt csíkos sapkámmal a fejemen.

Az Árpád-hídi villamosmegálló aluljárójában egy barnabőrű, kissé bizonytalan járású férfi kér tőlem szép angolsággal cigarettát, sajnálattal utasítom el, mivel nem dohányzom. A férfi is sajnálkozik, majd elindul a Hotel Acquincum felé, de közben kishíján alálép egy érkező autóbusznak. Menekültnek túl jól öltözött, pláne, ha az Acquincumban lakik. De akkor miért akart cigarettát lejmolni? Lehet, hogy ilyen a természete?

Az Örök Nászutasok végre maguk mögött hagyták a külvilág zaját és elutaztak egy olyan szállodába, ahol rajtuk kívül senki sem volt, még személyzet sem. Azt csináltak, amit akartak, váltogathatták a szobákat, bújócskázhattak, akár a folyosón is szerethették egymást, ha éppen úgy tartotta kedvük. A csúcspont azonban az volt, amikor elővették a Férfi egyik régi magnókazettáján, amely ő maga énekelte Jimi Hey, Joe-ját, még 15 évesen, és ennek hangjaira vetették bele magukat életük legőrültebb együttlétébe, amikor minden egyes ruhadarabot egyenként, csíkonként téptek le egymásról, és húsz körmükkel vésték egymásba megbonthatatlan vérszerződésüket.

Harmincnégy év után bepótoltam az E.T.-t. Néhány hollywood-i könnyzacskót leszámítva szép mese arról, hogy a szeretet, a kíváncsiság, a mássággal szembeni tolerancia legyőzi a félelmeket, az előítéleteket. És Roswellről azóta sem tudunk többet.

Egy FB-bejegyzés helyhatározása így szólt: Budapest, Magyarország közelében. Csak reménykedhetünk abban, hogy Budapest, legalább is egy része csak közelében van Magyarországnak.

Kirándulni megyünk szüleimmel egy régi városba, amelyet hirtelen elönt a víz. Szerencsére valamennyien jó úszók vagyunk, Anyámat azonban elsodorja az ár. Utána kapok és sikerül őt kimentenem, mire megérkeznek az igazi mentők és kezelésbe veszik őt, én azonban csak kilométerekkel odébb tudok kiúszni, és el is vesztem őket. Hosszas keresgélés után találok egy telefont, hogy legalább azt tudjam, hol vannak. Hívom Apám mobilját, először nem veszi fel, majd csak annyit mond: „Már késő…”. Felébredek..

Buszra szállunk, első ajtóhoz, mert ott nem száll fel senki. Kereszteződéshez érünk, láthatóan rossz helyen állok, mert a buszvezető hölgy feltűnően nyújtogatja a nyakát. Pedig ki is van írva, hogy….Életem olvassa a szöveget: „ne akadályozza a vezetőt a szabad kiáltásban”. Rögtön odébb lépek. Nem venném a lelkemre, ha miattam  sérülnének e derék közalkalmazott szabad vélemény-nyilvánítási jogai.

Életem során sokféleképpen írták már és írták el a nevemet, gyakrabban itthon, mint külhonban. Pedig azt mondják, ősmagyar nevem van és ökörhajcsárt jelent. Egy alapítvány levelezője minden eddigin túltett, el sem tudom képzelni, hogy a Göbölyösből hogyan hozták ki a Gökozsöst. Valószínűleg felkérek egy nyelvészt, hátha le tudja nekem vezetni. De azért a Postát is minden dicséret megilleti, hogy ezzel együtt megtaláltak a levéllel.

Egy jónevű távközlési cég, mint hűséges szerződő felet, baleset-biztosítást kínált nekem. Az ügyintéző hölgy eldarálta a szerződés részleteit, majd megkérdezte, hogy akkor mehet-e. Édesapám arra tanított, hogy a legapróbb betűs részleteket is olvassam el. Honnan tudjam, hogy az amúgy udvarias hölgy ezt is megtette, mikor nem is láttam, mit olvas?

Bájos, törékeny tizenéves jön velem szemben az arcán, komor, lefelé álló szájjal, fejhallhatójába bezárkózva. Pólóján a felirat: „Make Me Smile”. Hát ráférne, de ez már nem az én dolgom, csak jut neki valaki, aki megteszi.

Egy külvárosban kószálok munkát keresve. Egy gyönyörű rózsakerthez érek, és a kertben felismerem Lütyőt, akiről még el is neveztek rózsát, mert ez volt a szenvedélye. Kínálkozom neki segítségnek, elfogad, de azért gyanakodva méreget egészen addig, amíg gyomlálás közben el nem kezdem fütyülni a csendőrök indulóját. Onnantól kezdve együtt trillázunk, de azért megkérdezi: Te most ki vagy? Agykár vagy Pacuha?

Egy fösvény házibuliba hívnak, ahol mindenki csak egy fél pohár bort kap. Úgy döntök, hogy nem fogok szomjan halni, elindulok italszerző útra. Hamarosan kiérek egy középkori hangulatot árasztó negyedbe, rögtön rájövök, hogy ez Róma, a Campo de’ Fiori környéke, tele hangulatos bárokkal. Eszembe sincsen visszamenni.

A 70 éves Tinédzser születésnapi buliján olyan hihetetlen energia áradt a 12 ezres tömegből, hogy aznap éjjel szinte képtelen voltam elaludni, és még másnap is az egekbe szökött a vérnyomásom. Ilyen feltöltödés kellene többi honfitársunknak is, hogy megmozduljanak.

Ismét jelentkezik a távközlési cég, most egy fiatalember, hogy gondolkoztam-e az ajánlatukon. Igen, gondolkodtam, köszönöm, nem, felelem. Megtudhatnám, hogy miért nem? – kérdezi. Magánügy – felelem, mire le is teszi. De nincs nyugtom, mert újabb termékmenedzser zavar meg a munkámban és valami „nunigyümölcsöt” kínál. Köszönöm, mondom, biokertész a sógorom. Az pedig végleg magánügy, hogy a nunit és a gyümölcsöt külön szeretem. Az erotikus poézisre most nem térnék ki.

MR-vizsgálat, 15 percben. Fejemben monoton metálos és elektronikus riffek, néha nyekergésekkel és kalapálásokkal vegyítve. Egy kis hangszerelés rájuk fért volna, legalább egy basszusgitár. Az egyiknél mintha hallani véltem volna némi dobot. Kontrasztanyagot akarnak belém fecskendezni, de miután elolvasom a várható mellékhatásokat, elutasítom. Épp elég bennem a saját gyártású kontrasztanyag. Utána órákig kellemesen zúgott a fejem. Eddig egészen jól voltam.

Takaróim tektonikus mozgásokat végeznek, majd elnyelnek. Történt mindez azon a hajnalon, amikor az ország egykori Mentőorvosán életmentő műtétet hajtottak végre. Pedig azt mondják, egészségesen élt. Huszonhárom évvel ezelőtt éltem át hasonló félelmet, amikor rövid időn belül két velem egykorú kolléga halt, és ugyanolyan önpusztítók voltak, mint én akkortájt. Most én is egészségesen élek, és M. doktor nálam két évvel fiatalabb…

Érzéki szájú, kísirt tekintetű, szemüveges lány ül velem szemben a buszon. Zenét hallgat, néha bágyadtan elmosolyodik. Egyszer csak dohányzacskót vesz elő, és cigarettát sodor magának hosszú, csontos ujjaival. De még nem száll le jó ideig. Ócska bőrtáska az oldalán, rajta kopott kék kabát. Ma este még bebocsátást kér egy férfitól egy kocsmában, aztán éjjel szépen kirabolja, majd nyomtalanul eltűnik.

„A párttal, a néppel egy az útunk” – ordítja a régi indulót egy hetyke bajszú, idősödő férfi a HÉV-en. Néhányan elmosolyodnak, többen undorodva nézik. „Mi az, ezt csak én tudom? Csak én voltam KISZ-tag?” – teszi fel a nótázó a kellemetlen kérdést. Miután nem kap választ, rázendít: „Szép az élet, gyöngy az élet, ám de én csak addig élek, míg a Villa, Villa Negra áll…”