GNL911

„Egy egész csapatra való szomorú és különös ember és félhülye rugdosta a gyomot azon a városi szeméttel teleszórt grundon, az East Colifax Avenue mellett, Denverben, 1942 októberében, fancsali képpel, és mintha ez lett volna az arcukra írva: „Úgysincs itt semmi”.

Amikor 1986 nyarán a Petőfi Csarnok halljában, kezemben a Leples bitang  című kötettel odaléptem Allen Ginsberghez, és ő kezet nyújtott, először zavaromban nem tudtam, hogy a kezemet, vagy a könyvet nyújtsam-e neki. (Pedig akkor már találkoztunk, ha nem is ennyire közvetlenül, első budapesti látogatása során hat évvel korábban az ELTÉ-n tartott két lenyűgöző erejű előadást.) Aztán beszélgetni kezdtünk mindenféléről, szóba került természetesen a beat-költészet, és Jack Kerouac is. Akkor nemrégiben, többszöri nekifutásra olvastam el angolul a Visions of Cody-t, és volt az előszavában egy szép idézet, amit maga Ginsberg írt. és idéztem neki. Vesztemre. „Apánk” (bocs, Hobó, de ez annyira illik rá…),  mondott néhány szót Kerouacról, majd visszakérdezett: „Mi a véleménye a Cody-ról?”. Alighanem életem egyik legkínosabb hablatyolása volt a könyv nehézségéről, a valóság és a víziók összekeveredéséről. Ginsberg azonban megkönyörült rajtam, és elmagyarázta, hogy ha képenként jelenítjük meg magunk előtt a mondatokat, akkor egy idő után már magával ragad ez a folyam.

Harminc évvel később ismét elővettem a Cody-t, ezúttal magyarul, és apránként, szinte oldalakra bontva olvastam el közel másfél hónap alatt, és ahogyan előrehaladtam a könyvben, úgy idomultam, hogy ne mondjam, „hülyültem” hozzá és gyorsult fel olvasásom. Aztán olyan érzés töltött el, mint húszéves koromban, amikor először meghallottam a Bohemian Rhapsody-t. Akkor úgy döntöttem, hogy ezek után semmi értelme, hogy rock-énekes akarjak lenni, úgysem lehetek a legnagyobb. (Pedig számomra nem is Higany Frédi a csúcs, hanem Percy király….). Most pedig, közel hatvan évesen, rá kellett jönnöm, hogy nem én fogom megírni a Nagy Modern Regényt, mert Jack Kerouac már megírta. Hiszen ebben minden benne van: egy egész nemzedék életérzése, a már akkor is emberfaló, mégis ezer kihívást és élményt kínáló New York, az ezerszínű, vakmerő Kalifornia, a kisvárosi lét, az önmagáért való utazás és útkeresés, a szerelem és barátság összes szélsősége, és közben ott szól rendületlenül a Zene, Lester Young, Miles Davis és Charlie Parker (elárulom, hogy Kerouachoz Parkeren keresztül jutottam el húszéves koromban), amikor a költő és verssorai együtt lélegeznek a trombitással, a szaxofonossal, miközben folyamatosan felbukkannak a régi Amerika és a II. világháború utáni Amerika hősei, mítoszai, folyamatosan szembesítve a született antihősökkel, Cody Pomeray-jel és Jack Duluozzal (Neal Cassady és Kerouac most éppen ezt a nevet viselik, Dean Moriarty és Sal Paradise helyett), akik a nap 36 órájában élik az álom és a valóság, józanság és betépettség mezsgyéjén egyensúlyozó életüket. Kerouac még azt a pimaszságot is megengedi magának, több mint 200 oldalon át San Franciscóban felvett szalagok hanganyagát „vágatlanul” illeszti bele a regénybe, mint egy végtelen „interjút”. Hihetetlen az a képáradat, az arcok sokasága, amelyet Kerouac ránk zúdít, mégsem érezzük követhetetlennek, hiszen elvileg valamennyien ugyanennyit látunk a világból, csak ő képes volt megjegyezni és vissza is adni írásaiban. Talán ez a már-már elviselhetetlenül tömény látásmód miatt vált végzetesen önpusztítóvá? Csak egyetlen szövegrészletet idézzünk fel:

„Az indiánok a hegyvidéki kőfalak mellett lebzselnek, a fény határán, kalapjukat a szemükbe húzták, bebugyolálják magukat a sötét és poros köpenyeikbe. Bibliai pátriárkák áldják meg a nyájakat, ott járkálnak az emberek között a kietlen, poros szellemváros piacterén, késő délután; asszonyok jönnek a mezőről, a karjukban len, lépkednek, beszélgetnek; a vad, júdeai földből itt is, ott is polipszerű kaktuszok emelkednek az ég felé, készen arra, hogy agyonszúrják az embert, kiszívják a nedvet. Jeremiásszerű hobók lézengenek, szakmájukat tekintve pásztorok, de most itt vannak a fehér sivatag sötét fái alatt, feléjük tart a puha léptű vízhordó fiú…Odafönt görögnek a világfellegek, rózsaszínűek, a magas fennsík mozdulatlan. Látom Isten kezét. A jövő Fellahinban van. Ez a bibliai fennsík. Actopannál kezdődik – csak a hit hegyei érinthetik meg. Tudom, hogy egyszer még egy ilyen földön fogok élni – valamikor régen már megtörtént velem.”

Ez a bekezdésrészlet (a bekezdést is egészen másképpen kell érteni Kerouacnál) az 521. oldalról való, de felüthetnénk bárhol a könyvet, mint például tettem azt eme írás elején, akkor a 107. oldalnál nyílt ki a kötet.

„A könyv Amerika halotti éneke volt, hősei halálának gyászdala, de akkor ki tudhatta, hacsak nem a Tudattalanban? – Halotti Ének, az amerikai Reményért, amit Jack (és a hőse, Neal) oly büszkén hordott Whitman után – a pionírok és a nagylelkűség Amerikája – és önző merengések, felfedezések, amelyek benne vannak abban, hogy a pionírok belépnek az idegen indián és kanadai földekre – De a nagy árulás, a Szeretet emberszerű Amerikája ellen, amelyet pszeudoheroikus férfiak, a Hadsereg, az Ipar, a Reklámok, az Építkezések, a Közlekedés, a toalettek, és a Háborúk férfiai hajtottak végre.” – írta Allen Ginsberg. Csakhogy e halotti ének nélkül, és az összes felszabadult, verselő vagy prózai poézis nélkül, amelyet Kerouac, Ginsberg Corso és a többiek kiengedtek lelkükből, soha nem lett volna az egész világot megtermékenyítő „ellenkultúra”, nem lettek volna „be in”-ek, lázadó egyetemisták és a maguk teremtette békés világba visszavonuló hippik, nem lettek volna örök zarándokok, akiknek a megérkezés csak életük utolsó pillanatában következhetett be, nem lett volna Jim Morrison és Easy Rider, szó, zene, és univerzális világlátás szétbonthatatlan egysége.

(Jack Kerouac: Cody látomásai, Cartaphilus, 2007).