Életemmel azon ritka pillanatok egyikét éljük át, amikor külön utakra megyünk. Mivel a kereszteződés, ahol egy rövid időre elválnak útjaink, elég messze van, egy elhagyott, gyönyörű kárminpiros autóba szállunk és megyünk végig egy nagy, mezős, sík terepen. Megérkezünk a keresztúthoz, de nem akarok Életemtől még ideiglenesen sem elszakadni, ráveszem, hogy szeretkezzünk a szabad ég alatt. Ő viszont fél a felfázástól, és inkább azt javasolja, hogy keressünk a közelben egy házat, biztosan találunk olyant, ahol senki sem lakik, vagy senki sincsen otthon.
És igaza lesz. Egy lejtős úton leereszkedünk egy völgybe, és találunk egy modern, sok üvegablakos házat, amelynek tárva-nyitva az ajtaja. Egy tágas nappali szobát szemelünk ki ölelésünkhöz, már mindketten meztelenek vagyunk, Életem tán még sosem volt ennyire gyönyörű. Felettünk is egy hatalmas ablak, amelyen madarak és mókusok szaladgálnak jókedvűen.
Már elpihenünk a nászt követően, lecsendesedve heverünk egymás mellett, amikor halljuk, hogy valakik belépnek a házba. Egy asszony két tíz éven aluli kisgyerekkel, akiknek üres a tekintete. Életemhez fordul, hogy szabadítsa őket meg ettől az állapottól, adja vissza életkedvüket, erejüket. Életem pedig, úgy, ahogy vagy, csupaszon, beszélni kezd a két kisgyerekhez, akiknek lassan-lassan visszatér a fény a szemükbe. Én közben változatlanul fekszem szerelmünk helyén, miközben látom, hogy egyre több felnőtt érkezik, hasonlóan kifejezéstelen arcú gyerekekkel, és körülülik meztelenségében csodás ragyogást árasztó Szerelmemet….
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
