Hosszú sor várakozik a Műcsarnok előtt, vasárnap közel délidőben. A biztonsági ember nem sok jóval biztat: legalább 50 percig kell várni, hogy bejussunk Steve McCurry ikonikus fotóinak kiállítására. Kint hűvös az idő, de nem tágítunk, hátha jóságunk elnyeri és a bent lévőknek elkezd korogni a gyomra.
Így is lesz, 25 perc után már kapun belül vagyunk, ott még további 10 perc a jegypénztár és a végső beengedés. Pedig valójában nincs is szükség a várakozás általi felcsigázásra. Még be sem érünk a nagyterembe, máris arcul csapnak bennünket a nagyméretű képek: egy kisfiú, aki sírva játszik egy pisztollyal, valahol Peruban, ahol a Fényes Ösvény maoista terrorszervezet máig le-lecsap áldozataira, vele szemben egy tevekavarán, hátterében lángoló olajkutak az első öbölháború idejéből. És rögtön szembejön jön velünk a lány, akinek cirmos-zöld szemei 30 éve riasztanak el bennünket minden háborútól. Ezúttal nem a „híres” Afgán Lányt látjuk, hanem egy másik fotót Sharbatról, amint éppen fátylában keres menedéket, csak szeme világít kegyetlen őszinteséggel.
McCurry arcai valósággal felfalnak minket az egyetlen teremben, amely ezáltal még szűkebbnek tűnik. Itt már feltűnik Sharbat valóban 20. századi fotóikonná vált képe, amelyet annak idején a National Geographic képszerkesztője, mint „érdektelent” ki akart dobni, szerencsére a főszerkesztő felülbírálta ezt az elhamarkodott döntést. Ez a koravén, mégis ártatlan kamaszlány arc egy békét évtizedek óta nem ismert ország egész történelmét mondja el, egyben egy középkorból itt maradt világ női sorsát (tudjuk, azóta megtalálták a még mindig legfeljebb 45 éves Sharbatot, akiből csak egy ijesztő öregasszony maradt). De az amerikai vándorfotós képei gondoskodnak arról, hogy a többi arc is belénk vésődjön: az indiai utcai fényképész szoborszerű figurája, a tibeti gyermek rinpocse, akinek tekintetéből sugárzik, hogy máris tisztában van az ő küldetésével, a monszun áradatában varrógépével együtt úszó szabó, aki ezt a katasztrófát mosolyogva éli meg, egy lhaszai öreg, akinek arcát - ahogy Életem mondta – valóságos pogácsává barázdálták a ráncok, az elrévült hindu szerzetes háttérben egy Coca Cola-reklámmal, vagy a szűk utcán szaladó kisfiú, aki előtt egy falon csupa vörös (véres?) tenyér látható…
Hallottam nemrégiben, hogy a leggazdagabb országokban manapság egyre többen vásárolnak híres fotókat, ugyanúgy, ahogy korábban festményeket. Ahogy a festményeknek, a fotóknak sincsen pénzben kifejezhető értéke, mert ki tudná felbecsülni, hogy mennyit ér a művészi fantázia, az ihlet, vagy a valóság pontos meglátása, mennyit ér az alkotó személyes áldozata, esetleg életének kockáztatása? McCurry fotói, szédületes színkompozíciói valóban azok közé tartoznak, amelyek felveszik a versenyt a legzseniálisabb kortárs festményekkel is. De aligha tudnám elképzelni, hogy otthonomban nap mint nap lássam a Műcsarnokban kiállított képek bármelyikét. Hacsak azért nem, hogy elszégyelljem magam, mert jódolgomban panaszkodom az életre…
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
