GNL911

Fonódtam a 17-es villamoson Albertfalvától Óbudáig. Valamikor Buda egyik legjelentéktelenebb villamos-vonala volt az 5-össel együtt, amely csak egy rövid szakaszon ment északon, és már régen megszűnt. Most főszerepet kapott. Mint manapság sok jelentéktelen ember. Vagy talán azért, mert prímszámot visel? Persze jó nagy félkört ír le, tükrözve a pesti körúti járatokat. Valamikor volt egy autóbusz, amely az egész körön végig ment, a Karolina úttól a Karolina útig, ez volt a 12-es. Csupán azt nem értem, hogy kinek jó ez a nagy fonódás, hiszen az alsó szakaszokon van még jó pár járat, egészen a Margit-hídig, míg a régi 17-es szakaszon eddig sem utaztak sokan, ezután sem fognak, főleg nem az Amfiteátrumtól kifelé, hiszen a hegyoldalban lakók nem tömegközlekednek. Ellenben mindenképpen rosszul jártak azok, akik a Dunához közel laknak, vagy ahhoz közel van dolguk, és megszokták, hogy Óbudától Budafokig eljuthatnak átszállás nélkül a 86-os busszal. Nekik most kerülniük kell, mint a haladás ellenségeinek. És legalább 15 percet veszítenek így minden úttal.

Egykori kollégám szerint látványos és katartikus élmény kell az embereknek, hogy kizökkenjenek apátiájukból. Mert nincs annál megalázóbb érzés, mondja, mint egy csendes, ezer fős tüntetésen az 1001.-nek lenni. De vajon megszületett-e már az az ember, aki kész e katartikus élmény elhozatalára?

„Vagytok már 18 évesek?” – kérdezi a szupermarketben egy incifinci, érett őszibarack színű, apróka, 34-es lábú pénztáros lányka két langaléta fiatalembertől. Csoda, hogy nem kérdeztek vissza…

Starwars poháron, kutyatálkán, női intim fehérneműm, neszeszeren, szappantartón: azért se nézem meg!

Ismét elmegy az országból egy tehetséges ember, író, filmrendező. Kevés volt az értők megbecsülése, a külföldi elismerések sora. Itthon nem tud megélni. Vajon mikor fordul meg ez a tendencia és mikor rohannak el innen végre a „rohadtak”?

Házról házra megyünk a Városban régi cimboráimmal, nem világos számomra, hogy húsvéti locsolásról, vagy pedig előszilveszterről van-e szó, a lényeg, hogy minél részegebbre igyuk magunkat. Még ügyvéd barátom első felesége is velünk tart, pedig ő már régen Németországban él lányukkal együtt. Végül megpihenünk egy tágas szobában, ahol mindenkinek jut hely. Az egyik ágyon egy telt, szőke, kerek szemüveges fiatal nő fekszik, piros-fekete ruhában. Akkor ismerek rá, amikor egészen a közelébe érek: kamaszkorom egyik legkedvesebb szerelme, a Kicsi Nővér, akin minden kerek volt, és csodásan szelíd, szinte anyáskodó erotika sütött belőle. Sokan kívánták őt, de róla a legkisebb tiszteletlen megjegyzés is tilos volt. Hosszú ideig ő volt az egyetlen, akivel táncolni tudtam, a Love Story volt a mi számunk. Korán férjhez ment, úgy hírlett, hamar meghalt a férje, de közel 40 éve semmit sem tudok róla. Amikor Kicsi Nővér meglát, kitárja karját, magához ölel, és úgy szorítjuk egymást, ahogyan az életben még soha.

Később visszatérek a Város kollégiumába, ahol minden többször olyan nagy lett, mint volt, amikor én jártam oda. Nagy nehezen megtalálom az egykori székraktárat is, ahol zenekarunkkal próbáltunk, de abból is egy hatalmas hodály lett, amelyben egy színpad is elfér. Éppen azt építik a diákok valami bulihoz, amikor megszólít egy diáklány és elújságolja, hogy Debóra férjhez ment. Hirtelen azt sem tudom, hogy ki az a Debóra, de azért rávágom, hogy milyen jó, legalább nem egy ilyen vénemberhez akarja kötni az életét, mint amilyen én vagyok.

Egy nagyáruházban elhagyom a válltáskámat, de még a pénztárnál észreveszem. Gyorsan visszafordulok, de valami eltereli a figyelmemet, és mégis ott felejtem. Már messze járok, amikor ismét eszembe jut. Egy nagy közfürdőn kell átverekednem magamat, úgy emlékszem, egy nagy ház mögött van a nagyáruház, de ott csak egy domb van, amelyre fel kell másznom nyaktörő utakon, és a nagyáruház helyett egy szállodát találok, amelynek halljában színházi előadásokat tartanak, most éppen a Dzsingisz kán utódának kamaraváltozata kerül műsorra. Mikor meglátnak, felszólítanak, hogy segítsek a székeket pakolni, ha már ide evett a fene. Közben megpillantom a válltáskámat és félő, hogy megint el fogom hagyni…

-Mi a baj? – néz rám szúrósan a zöldségesnél egy szélehosszaegy nő. – Semmi – válaszolom meglepetten. – Mert úgy hallottam, hogy morgott – mondja a nő, egyre gyűlölködőbb tekintettel. – Nem morogtam – felelem. – Akkor biztosan rossz a fülem –mondja, nézése nem enyhül, még arra sem, hogy a zöldséges nő is megerősíti: nem morogtam. Végül a belém kötő fizet és távozik. Most még távozott…

Egy vasúti híd alatt lovasrendőrök, katonák és kommandósok csapnak össze, lövöldözés tör ki, előbb egy lovat, majd egy katonát is lelőnek. Az összes fegyveres a város felé rohan, egyenesen be egy pályaudvar várótermébe, ahol folytatódik a tűzharc, sőt, néhányan a várakozó embereket kezdik ütni puskatussal, köztük idős embereket is. Ekkor kibújik belőlem az újságíró és felhívok találomra egy szerkesztőséget, hogy beszámoljak a látottakról és hívjak legalább egy fotóst. A vonal végén viszont közlik, hogy jól ismernek már a rémhíreimről, már többször is kibolondítottam hiába kollégákat nem létező eseményekre. Csalódottan fejezem be a beszélgetést, körülnézek, teljes a nyugalom. De kint a folyón már érkezik a hajó, amelyen a lelőtt katona koporsóját állják körül a bajtársai….

Egy vasárnap délután arra ébredtem, hogy egy fényes sakktáblán fekszem, amelynek minden kockája fehér, kivéve egyet, amelynek fekete kövébe burkolták bele a szívemet, és képtelen vagyok felemelkedni fekvésből, mert ez a kőbe burkolt szív visszahúz. De felébredtem és még élek…

Nehéz napom van, mert egész nap egy stadionban kell tudósítanom botrányos eseményekről, amelyeknek a végén én mutatom fel a középső ujjamat a közönségnek, de nem reagálnak rá. Másnap hajnalban csengetnek, úgy, ahogy vagyok, meztelenül megyek ki ajtót nyitni. Az ajtóban egy fiatal nő, karján egy csecsemővel, mögötte tucatnyi fiatal, akiket soha sem láttam. Mégis tudom, hogy a lányt Mónikának hívják és unokahúgom lánya, a baba neve pedig Ráhel, de jöttük okáról fogalmam sincs. Mónika azonban elárulja: Ráhel meg akarja áldani otthonomat. Ilyent ugyan még nem hallottam, de örömmel fogadom. Csakhogy a vidáman rugdalózó gyönyörű baba pólyájából egy pisztoly kerül elő, és csak a kicsire való tekintettel nem dobom ki őket, de azért figyelmeztetem a társaságot, hogy 40 éve demilitarizált övezet vagyok én is, a mindenkori otthonommal együtt.

Nagy nehezen visszaalszom, amikor megint csengetnek. Ezúttal nagynéném, unokahúgom anyja érkezik, ugyancsak tekintélyes kísérettel, azzal az ürüggyel, hogy megköszöntenek a születésnapomon, holott nem is most van, de ha már itt vannak, akkor hívjam őket meg reggelire. Éppen délelőtt akartam bevásárolni, mert szinte nincsen semmi otthon, azért valahogy mégis össze tudok ütni valami reggelit, hogy szó ne érje a ház elejét. Apám, nagynéném bátyja is előkerül valahonnan, és ő is beszáll a reggelizésbe, miközben én kávéfőzéssel szerencsétlenkedem. Senkinek nem tűnik fel, hogy most is meztelen vagyok.

„Műszakik okok miatt bizonytalan ideig zárva tartunk” – írták ki a szomszédos posta ajtajára. Nem lehetne valódi szakikkal felgyorsítani a folyamatot?