GNL911

Szálfa termetű lakótársamat nehéz kikerülni, nemcsak méretei miatt, hanem azért is, mert ha találkozunk, árad belőle a szó, függetlenül időtől és időjárási körülményektől. De nem is akarom kikerülni, mert neki legalább véleménye van és hangosan ki is mondja, amit gondol.

„Azt mondják, a reformok működnek, Magyarország fejlődik a legjobban Európában. Tudod, mit? Én elvinném őket Svájcba, vagy Dániába, aztán megmutatnám nekik, hogy mi az a fejlődés” – mondja a szomszéd, miközben szakad ránk az eső.

„Tudod, én nem Svájcba vinném őket, hanem ki a sivatag szélére, arccal a sivatagnak, aztán jól valagba rúgnám mindegyiket, hogy menjenek és boldoguljanak” – felelem a felvetésére.

„Hát én nem valagba rúgnám őket, hanem főbe lőném az összeset” – tör ki szomszédomból az őszinte és nem tudok neki nemet mondani. Aztán, ennek folyamodványaként nekiáll szidni birka nemzetünket, hogy velünk mindent meg lehet csinálni és egy nem várt kanyarral a gondnokot kezdi szidni, hogy egy szép napon úgyis agyon fogja ütni.

Aztán mégiscsak elszakadunk egymástól, mielőtt totálisan ronggyá áznánk.

Két nappal később megyek a gondnoki irodába, hogy befizessem a szokásos két havi közös költséget. A változatosság kedvéért ömlik az eső. „Most lenne jó kiküldeni a földekre az urakat a BWM-jükkel, hátha egyszer s mindenkorra elsüllyednének. Ennyit érdemelnének” – mondja a fiatalember és vele sem tudok nem egyetérteni.

Jövök ki tőle és eszembe jut a szomszédommal való beszélgetés. Nem lenne jobb, ha a közös cél érdekében megbékélnének egymással? Két erős, tettre kész ember kezdetnek jó, hátha példájuk ragadós lesz. És akkor még a birka nemzetet sem kellene szidni. Tovább tápláljuk magunkban a turáni átkot?