Göbölyös N. László irodalmi alkotásai, esszéi, publicisztikai írásai

2016. február 18. 06:48 - Göbölyös N. László

Kemény érzelműek a világ körül – Scorpions: World Wide Live (1985)

scorpions-world-wide-live-2830-mlm3601441484_122012-f.jpg

Két nagyszabású szabadtéri koncert kavarta fel Budapest már korántsem állóvízszerű zenei életét 1986 nyarán: az első a Queen-buli volt a Népstadionban, a második pedig a Scorpions az MTK-stadionban. Az elsőt őrületes reklámhadjárat, addig nálunk ismeretlen limuzinos VIP-felhajtás előzte meg, a látványos, piramis-szerű futófolyosókkal teli színpadon zajló koncertet magyar filmesek örökítették meg utókornak Zsombolyai János vezetésével. A másik körül nem volt közel sem ekkora hacacáré, maguk a zenészek is megközelíthetőknek bizonyultak, maga a buli pedig minden idők egyik legjobb hazai hard-rock koncertje lett, lefőzve a vérprofi, de talán túlságosan kiszámított „királynőt” is. Akkor már megjelent a banda dupla koncertalbuma, a World Wide Live, de a „hannoveri ötök” mégsem tekintették Budapestet könnyed levezetésnek.

 Szerencsés találkozás volt, mert egyfelől a hazai viszonyok ekkorra értek meg arra, hogy ilyen nagyméretű, és nagy tömegeket vonzó koncerteket lehessen tartani (a Queenen 80, a Scorpionson közel 40 ezren voltak), másrészt pedig a Scorpions, amelynek „magja” már a 60-as évek második felében elkezdett zenélni, ekkorra futott be – tehát nem egy kiöregedőfélben lévő, másutt már eladhatatlan csapatot kaptunk, mint oly sok esetben, hanem egy ereje teljében lévő bandát. Mi volt a baj addig velük? Mindenekelőtt az, hogy németek. Hiába számított már egy évtizeddel korábban is óriási hangnak a vörös hajkoronás kisember, Klaus Meine, hiába nyomták remekül gitáron a Schenker-fivérek, Rudi és Michael, majd később Uli Roth (ez utóbbit érdemes meghallgatni az 1978-as Tokyo Tapes című albumon, de ha nem elég meggyőző, ajánljuk a Jack Bruce-szal készült 1986-os UFO-koncertlemezt), az angolszász világ csak akkor nyílt ki teljesen előttük, amikor a heavy-metal és a hard-rock uralni kezdte a világot, amikor a nagy döngölők mellett megjelentek olyan lágyabb (rossz nyelvek szerint „nyálasabb”) hard-rockerek, mint a Bon Jovi, a Van Halen, vagy néhány évre rá a Guns'n'Roses. A Scorpions viszont éppen a kettő között állt: mint Klaus első budapesti találkozásunkkor kifejtette, ők „sohasem szégyellték az érzelmeket”, ennek ellenére a líraibb dalaik sem csöpögtek soha, az erőt nem adták alább.

 És mindez a legeklatánsabban élőben jött ki a Scorpionsnál. A World Wide Live egyike azoknak a koncertlemezeknek, amelyek hallatán az ember ott érzi magát a csápoló-tomboló-gyertyázó-öngyújtózó közönség soraiban. És bár nyilvánvaló, hogy egy világturné programját alaposan megtervezik, Schenkeréket igencsak nehéz „tetten érni”: minden száguldozásuk, szólóőrületük, sikolyuk, már-már rituálisnak számító koncertvégi összezuhanásuk spontánnak hat. És mindez átjön a felvételen is!

A dupla albumon (még mindig a bakelit-korszakban vagyunk, de már nem sokáig...), amelynek felvételei amerikai, francia és NSZK-beli koncerteken készültek, ott repesztenek a nagy rázós dalok, mint a Blackout, Can't Live Without You, a Big City Nights és a Rock You Like A Hurricane ( e két utóbbival játszottunk többek között gyermekeimmel néhány évvel később metálosdit, amikor az egymásnak háttal nekidőlő gitártekerőket mímeltük), a brutális bomba The Zoo, az instrumentálisan idegtépő Coast To Coast. A romantikus oldalról ott a No One Like You, amellyel a banda befutott az Államokban, a Holiday és főleg a középrész kemény riffjeivel férfiasan líraivá tett Still Loving You, amit ma is ajánlhatunk minden kihüléstől félő, vagy békülni vágyó párnak virág és vacsorameghívás mellé. Meine éneke lenyűgöző csendesen és hangos is, olykor szirénázó tenorszopránjával (addigra már az amerikaiak is megbékéltek németes akcentusával), Rudi mellett Mathias Jabs is remek gitárossá nőtte ki magát, olyanná, aki ha kell, ezerrel nyúzza hangszerét – a Can't Get Enough-ban percekig egyedül bűvöli a szájtátó tízezreket - máskor viszont kibújik belőle a nem is túlságosan rejtett finom lélek. Kettőseik nemcsak azért viharosak, mert mindketten a látványnak sem piskóta Flying Arrow gitáron játszanak. És azokban az években találták meg a legjobb ritmusszekciót is, Francis Bucholz basszeros mellett Hermann Rarebell dobos személyében.

Amikor a World Wide Live világsikert aratott, még nem gondolták a fiúk, hogy történelmi szerepük is lesz. Amikor leomlott a Berlini Fal, az első „összeurópai himnusz” nem Beethoven Örömódája lett, hanem a Scorpions Winds Of Change-e. Magától értetődött ezek után, hogy ott voltak 1990-ben Roger Waters nagy berlini The Wall-előadásán, ők nyitották meg a látványos, nálunk is rádióban, tv-ben egyenes adásban közvetített rock-operaelőadást. Hozzánk is eljutottak azóta is több alkalommal, hol teljes létszámban, hol pedig csak az alapítók, Klaus és Rudi: 1994-ben ők ketten voltak az Omega sztárvendégei a Népstadionban. Valamikor az ő előzenekaruk volt a Scorpions az NSZK-beli turnékon, de a magyar legénység még a németeknél is hátrányosabb helyzetű volt világpiaci szempontból. De azért hálából a hannoveriek angol nyelvű slágert csináltak a Gyöngyhajú lányból, White Dove címen. A Stadionban aztán Klaus a magyar közönség előtt magyarul énekelte Mecky-vel együtt a Fekete Pillangó refrénjét, Rudi pedig Elefánttal nyűtte a közös szólót.

Klausszal még volt egy újabb találkozóm a 20. század végén, akkor is vendégfellépésre jött, előtte beszélgettünk az óbudai Hotel Acquincum halljában. Szóba került a német egység, a Winds of Change utóélete, és az énekes elmondta, hogy bár nagy volt az öröm annak idején, hamarosan jöttek a gondok, mert a volt NDK-sok azt hitték, hogy most már itt van a Kánaán és nem kell keményen megdolgozni érte...

A Scorpions-szal akadt egy életveszélyes élményem is. Még a 90-es évek második felében, amikor egy igényes bulvárlapnál dolgoztam, úgy délelőtt fél 12 körül kaptunk egy telefont, hogy Bécsben ad interjút a Scorpions új lemeze és turnéja kapcsán – pontban délután fél 3-kor. A lap vállalkozó szellemű sofőrjének a szeme se rebbent – a budapesti kijutással és a bécsi bejutással együtt percre pontosan ott voltunk a bécsi Hiltonban és akkor már régi cimborákként társalogtunk egy jót Rudiékkal, közös fotónkat is őrzöm. Nem hiszem, hogy manapság lenne olyan banda, amelyért vállalnék egy hasonló 180 km/órás ámokfutást – azért kösz, Bajusz, utólag is...

 

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://elmehunyor.blog.hu/api/trackback/id/tr478390316

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
Göbölyös N. László irodalmi alkotásai, esszéi, publicisztikai írásai