GNL911

Talán mindenkiben felmerül egyszer az életben, függetlenül attól, hogy materialista, vagy vallásos-spirituális nevelést kapott, hogy kicsoda is ő. Hogy miért éppen abból a testből szólal meg, miért éppen abból a testből látja a világot, miért ebbe a hús-vér keretbe költözött az ő lelke, szelleme. Ez a kérdés engem már gyerekkoromban gyakran foglalkoztatott, és amikor nálam erősebbekkel, okosabbakkal, szebbekkel találkoztam, szerettem volna más lenni, és időbe telt, mire elfogadtam magamat annak és olyannak, amilyen vagyok.

Már gyerekként sokat hallottam a régi családtörténetekből, anyai Nagyanyám révén ez az ág nagyon hamar világossá vált: egy kis dunántúli faluból származó lány nővére révén Szabadkára kerül egy előkelő családhoz pesztonkának, itt talál magának férjet, aki azonban elesik Munkács közelében, mielőtt lánya megszületne. A fiatal özvegy egy dunántúli uradalomba kerül szakácsnőnek, 14 évvel később találkozik egy bányásszal, aki hat évi orosz fogság után úgy tér haza, hogy csak két árva fiát találja, mert felesége meghalt a spanyoljárványban. A férfi éppen csak hazalátogat Franciaországból, ahol munkát kapott, hogy magyar feleséget találjon magának. A két özvegy összeházasodik, együtt mennek ki Franciaországba, ahol Anyám megszületik. Ott élnek egészen 1941-ig, akkor térnek csupán haza. Tíz év múlva Anyám találkozik az egyetemen egy budapesti fiúval, négy évvel később egybekelnek, egy évre rá megszületek én. Idáig tiszta sor. Apámról azonban keveset tudtam meg, csak amikor már nagyobb lettem, derült ki számomra, hogy Nagyanyám lányanyakánt szülte meg őt, és hogy ki volt az apa, annak titkát magával vitte a sírba. Később férjhez ment, született két lánya, de zsidó férjét hamarosan behívták munkaszolgálatra, és az utolsó behívó után már nem tért haza többé. A családi iratok idősebbik nagynénémnél maradtak Nagyanyám halála után, de már ő sem él, és senki nem tudja, hogy ezek hová lettek. Apám nevelőapjáról csupán néhány fotó maradt.

Egyetemista voltam, amikor ez az ág igazán foglalkoztatni kezdett. Egy zsidó évfolyamtársnőmnek meséltem először ezt a történetet, és onnantól kezdve úgy érzem, mintha pontosan tudnám, hová tartozom. Azóta keresem a kötődési pontokat, és nem adtam fel az igazság kiderítésének reményét sem.

És nincsenek véletlenek: nemrégiben interjút készítettem a Saul fia forgatókönyvírójával, a francia Clara Royer-val, és a felkészülés során bukkantam rá önéletrajzi ihletésű könyvére, a Csillagra. Clara dédanyja magyarországi zsidó családból származott, a könyv főszereplője, a Franciaországban élő Ethel pedig egy szép napon rájön, hogy magyar nagyanyja nem is volt zsidó, mint ahogyan azt egész életében állította és belenevelte unokájába. Mintha az én történetem fordítottját írta volna meg! És mintha Anyámékat láttam volna azokon az oldalakon, ahol az 1940-es német megszállásról van szó, és az észak-franciaországi menekültekről, akik elindultak a vakvilágba és nem tudták, hová érnek és visszatérhetnek-e lakhelyükre…

Ethel, egy kutató barátja segítségével elindítja oknyomozását és egy hihetetlen történetre derít fényt. De a Csillag nem csupán azok számára letehetetlen, akik, akár a hősnő, identitásukat, múltjukat, családi örökségüket keresik, hanem azoknak is, akik egy szinte krimiszerűen izgalmas cselekmény, egy lélektani dráma és egy „fejlődésregény” ötvözetére kíváncsiak, amelynek a végén Ethel magára találása, az őt továbbvivő belső katarzis legalább annyira fontos, mint a családi titok feltárása. És közben elgondolkodhatunk azon is, hogy micsoda évszázadot hagytunk magunk mögött, amelyben a történelem sodrása ennyire képes volt összekuszálni még azoknak az életét is, akik megúszták a háborúk és a népirtások poklát.

Amikor ezzel a kedves, magyarul remekül beszélő fiatal hölggyel találkoztam, már csak 50 oldal volt hátra a könyvből. A beszélgetés során éppen csak egy fél mondattal említette, én sem firtattam, a Saul fiára koncentráltunk. De alig vártam, hogy hazamenjek és befejezhessem a Csillagot.És általa én is tettem egy újabb lépést önmagam felé…

(Clara Royer: Csillag, 2011).