„A zseni az amerikai álom ellen: Billy Wilder világa” – ezzel a címmel jelent meg Spanyolországban egy mélyreható tanulmány a galíciai születésű, pályáját Bécsben és Berlinben kezdő, de az Egyesült Államokban világhírűvé vált filmrendező, Billy Wilder (1906-2002) munkásságáról, amelyet 22 spanyol filmkritikus írt.
A kötet 400 oldalán az olvasó megismerheti a rendező egész pályáját és személyiségét. Nem volt könnyű feladat, mert Wilder a lehető legkülönbözőbb műfajokban jeleskedett. Huszonöt éves korában szerződtette őt a legtekintélyesebb német stúdió, az UFA. 1932-ben írta meg Az Ég kékje című zenés romantikus filmet, majd a következő évben az Adorable-t, amelyre már felfigyeltek Amerikában is. A legjobbkor, mert 1934 januárjában Wilder a nácizmus elől menekülve New York-ban kötött ki annyi ötlettel, amennyit a konzervatív Hollywoodban el sem tudtak képzelni. Józan fejjel, éles szemmel figyelte a társadalmat, amelynek hibáit, problémáit, fonákságait megjelenítette egy-egy remekművében.
Forgatott fordulatos krimit (Gyilkos vagyok, 1944), az amerikai moziban szokatlanul nyers módon mutatta be az alkoholizmus romboló hatását (Férfiszenvedély, 1945), az álszent erkölcsökön élcelődött a Hét évi vágyakozásban (1955) és a Legénylakásban (1961). Keserű iróniával búcsúzott a régi idők mozijától (Alkony sugárút, 1950), de minden idők egyik legjobb Agatha Christie-feldolgozását alkotta meg A vád tanújában (1957), nem lehet megunni a Van, aki forrón szereti fergeteges gengszterparódiáját (1959), és azt se feledjük, hogy ő hozta össze az immár halhatatlan Jack Lemmon – Walther Matthau párost a Sógorom, a zugügyvédben (1966), és ugyancsak ők játszottak a bűnügyi sajtót kifigurázó Szenzáció!-ban (1974). Persze nemcsak ő volt a maga módján zseniális: Olyan színészeknek adott lehetőséget felejthetetlen alakításokra, mint Erich von Stroheim, Gloria Swanson, Humphrey Bogart, Marlene Dietrich, Charles Laughton, Tony Curtis és nem utolsósorban Marilyn Monroe. Nem akart soha „művészkedni”, de abszolút profi volt a tágabb értelemben vett szórakoztatásban. Legfontosabb alkotói parancsolata így hangzott: „Ne untasd felebarátodat”.
Közben Wilder jó néhányszor összetűzésbe került a cenzúrával is. Az őrnagy és a csitriben (1942) pedofíliát véltek felfedezni, a Külügyi szívügyekben (1948) pedig az nem tetszett, ahogy a rendező a Berlint megszálló amerikai hadsereg viselkedését lefestette. A rendező azonban mindig azok közé tartozott, akik át merték lépni koruk erkölcsi szabályait és saját lelkiismeretük szerint cselekedtek. Wilder külön érdeme volt – írják a szerzők – hogy mindezt rendezői munkásságán belül tette. És közben remekül szórakoztatott. „Annál, ha nem vesznek komolyan, csak azt utálom jobban, ha túlságosan komolyan vesznek” – mondta.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
