Gyűlölöm a gyászt, a temetéseket, a gyászbeszédeket. Nem az elvesztett ember iránt érzett fájdalom miatt (bár a gyászolók többnyire magukat sajnálják), hanem azért, mert a halál a hagyománynak megfelelően szinte mindenkit megszépít, megjobbít. Éppen ezért gyűlölöm a nekrológokat is – pedig hivatalból már írtam néhányat – hiszen ezek ugyanarról szólnak, mint a ravatal melletti szónoklatok zöme. És vélhetően utálnám, ha rólam is ilyen tirádák hangoznának el, ha egyszer majd végleg egyirányú jegyet veszek.
Azon is sokat gondolkodtam már, hogy mi lenne, ha megtudnám, hogy napjaim meg vannak számlálva. Vélhetően először is addig ütném az orvost, amíg kiböki, hogy mennyi az a mennyi. És akkor terveznék, befejezném összes félbehagyott könyvemet, felkeresném a régi haverokat és még egyszer úgy istenigazából berúgnánk, elutaznék olyan helyekre, ahová momentán féltésből nem enged a családom. Párommal, családommal élvezném a megmaradt időt, minden pillanatát élményekkel töltenénk meg. Jajveszékelők, előzetes részvétlátogatók kizárva.
Kern András új filmjében, a Gondolj rám-ban szintén előre utálja a várható kollektív siránkozást, és úgy dönt: „Ezt nektek”. Stratégiája kissé morbid, de hatásos. A neki kimért hat hónap alatt megutáltatja magát mindenkivel, a menő, gazdag orvos egy félig romos bérház szükséglakásában várja végzetének beteljesülését. Az pedig az istennek sem jön.
Mert a halálnak nincsen humorérzéke, nem szereti, ha meg akarják tréfálni, vagy fogadni próbálnak rá. Emlékezzünk csak hogy járt Mokiszin, a vándorszínész a Ragyogj, ragyogj csillagomban (no nézd csak, azt is játszotta Kern..), vagy még korábban a sakkjátékos Antonius Bloch lovag A hetedik pecsétben. A lepusztult doktor visszacsinálná, amit elrontott, csakhogy az nem megy. Különben is, a dolgok már sokkal régebben elromlottak, mint ahogy azt ő maga hitte. E felismerés ugyan boldoggá teszi, új életet kezdene, de, mint mondtam, a halálnak nincsen humorérzéke, és újra csak bekopogtat. Az a rohadt orrvérzés…
Kern Andrásnak ezer arca van, a szó fizikai értelmében is: látjuk őt magabiztosnak, kétségbeesettnek, felszabadultnak és szorongónak, boldognak és megdöbbentnek, vonzó idősödő férfinak, szánalmas „csövesnek”, néha nevetni kell rajta, néha elszorul a torkunk, érzései, és mi érzéseink ott vannak az arcán, amelynek minden barázdája játszik. Másfél órán keresztül sokszor belenéz a szemünkbe, hangos elmélkedésit elülteti belénk: jól élünk-e lehetőségeinkkel, tudjuk-e mit jelentenek nekünk barátaink, szeretteink, tényleg a barátaink, szeretteink-e, kikre számíthatunk magunk körül, és kik azok, akiket csak a számítás vezérel…
Billy Wilder, akinek rendezőként szintén ezer arca volt, mondta egyszer, hogy a filmes első parancsolata: „Ne untasd felebarátodat”. Kern András jól ismeri ezt a törvényt, filmje az egymásba olvadó stíluskeveredésekkel és tudatos-tudattalan mozitörténeti „dézsávüivel” egy percre sem lankad és a nézőnek eszébe se jutna, hogy „vásároljon mosómedvét”. És talán lesznek, akiknek még néhány gondolatra is futja a moziból kijövet olyan hétköznapi dolgokról, mint élet, halál, felelősség, őszinteség, amelyeket megoszthatnak, hogy könnyebb, tisztább legyen a lelkük.
És észre sem vették, hogy miközben megint tanultak valamit önmagukról, egész jól szórakoztak.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
